6. Töredék

 Az iskolába visszatérve semmi sem változik, minden a megszokott, mint ahogyan az várható volt. Amíg a tanár nem érkezik meg, a padomban ülve olvasom újra az egyik kedvenc könyvemet, egy Stephen Kinget. Valójában Enikőt várom, aki azonban nem jön. Az ajtón át beszivárgó diákok mind jelentéktelenek számomra, bár úgy gondolom, ez fordítva is igaz. Leteszem a könyvem, mert azon kapom magam, hogy hiába emelem a szemem elé, úgysem a sorokra figyelek, hanem arra, mikor érkezik már meg az egyetlen olyan személy, akivel zavartalanul képes vagyok kommunikálni ebben az osztályban. Aztán becsengetnek, de Enikő még mindig nem jön. Aztán a tanár némi késéssel, sűrű bocsánatkérések közepette bejön, de Enikő még mindig nem jön, és mikor az osztály egy emberként áll fel, hogy így üdvözöljük az osztályfőnököt, végleg elkönyvelem magamban, hogy Enikő ma már nem is fog jönni.

 - Foglaljatok helyet! – kéri a tanár úr, miközben ezt egy gyors intéssel is jelzi nekünk. – Sajnálatos hírt kell közölnöm veletek – kezdi, miközben ő is leül a tanári székre, és szemüvegét remegő kézzel emeli le arcáról. A diákok kíváncsian mocorogni kezdenek. – Ma reggel zokogva hívott engem Enikő apukája, hogy bejelentse, a lánya éjszaka öngyilkos lett.

 Síri csönd telepedik az osztályra. Még bennem is megfagy a levegő, a gondolatok egymást lökdösik a fejemben. Vajon mi történt pontosan, ami miatt végül teljesen elgyengült? Vajon hogyan okozta a halálát? Ugye nem az én hibám volt..? 

 - Ugye ez nem igaz? – hallatszik egy lány hangja a hátsó sorból.

 - De, sajnos igaz – bólint az osztályfőnök, lesütve tekintetét, miközben megigazítja a szemüvegét. – A mentők próbáltak segíteni rajta, de már késő volt. Régen elvérzett, amikor a szülők észrevették. Tudom, ez most sokunknak nagyon nehéz, és feldolgozni sem lesz könnyű, ezért arra kérek mindenkit, hogy emlékezzünk rá egy perc néma csönd erejéig!

 És csönd volt, majd a csöndet halk zokogás követte, mely lassan hangos sírássá alakult át. Én azonban a gyászos egy perc közben végig hangtalanul meredtem magam elé, megannyi gondolattal, de érzelemmentesen. Ismét elvesztettünk valakit, de nem vagyok elkeseredve. Csupán a gondolat fészkelődött be a fejembe, hogy talán én okoztam a halálát azzal, hogy nem tudtam semmivel vigasztalni.

 - „Sírj már, te szerencsétlen! Legalább egy könnycseppel mutasd az együttérzés jelét!” – üvölti egy belső hang kegyetlen rosszindulattal, és a tudattal, hogy képtelen vagyok rá.

 Felpillantok, az osztályfőnök dühösen mered rám. Még az ő szemében is könnyek sorakoznak, én azonban szürkén fürkészem lekezelő tekintetét.

 - Ki szeretnék menni – suttogom, szinte hangtalanul tátogva. Vonásai ekkor enyhülnek, és megértően bólint.

 Nem foglalkozva a furcsálló tekintetekkel, amelyek egészen az ajtóig követnek, kiviharzok a teremből, egyenesen a mosdóba. Ott leülök egy sarokba, és tépelődni kezdek. Nem én voltam a gyilkos, Enikő így is, úgy is ezt tette volna magával, hiszen már hosszú ideje küzdött anyja kábítószeres problémáival, amelyek az egész családot a földbe döngölték, és talán már több is történt, mint egyszerű függőség. Testi sértések, nemi erőszak vagy egyszerűen csak szóbeli bántalmazások, nem tudom. Csupán abban vagyok biztos, hogy Enikő egyedül bennem bízott, és még én sem álltam úgy mellette, ahogyan kellett volna. Idegesnek kéne lennem, de nem vagyok. Mégis erőteljesen a parkettába verem öklöm, amely hangosan visszhangzik a helyiségben. Aztán eszembe jut, hogy ebben az osztályban számomra is ő volt az egyedüli személy, akivel képes voltam kommunikálni, komolyan venni. Már-már felnéztem rá. Most már nekem sem maradt senkim.

 A gyötrelmes felismerés sanyargatni kezdi a fejem, úgy, hogy majd szétrobban. Arra akarok gondolni, hogy ez ismét csak láz, és nem a körém gyűlt érzelmek vernek szét, amelyek bennem nem találnak helyet. Felállok a hideg parkettáról, és a tükrök felé vonszolom magam. Belenézek az egyikbe, majd remegve dörzsölni kezdem a szemeim, hogy vörössé váljanak, mintha könnyek csípték volna véreressé őket. Ismét belebámulok a tükörbe. Szánni valóan festek, pont úgy, ahogyan szeretnék. Így térek vissza az osztályterembe, ahol a hangulat még mindig ugyanolyan gyászos, mint az előbb. Szinte hányingert keltő. Egy emberként fordulnak felém, majd együtt érző sóhajtást hallatnak, amint megpillantják a hamis bánatot tekintetemben. Lesütöm a szemem, és visszaülök a helyemre. Unottan kopogtatok ujjaimmal a padon, és várom, hogy végre kicsengessenek. Rossz hallgatni, ahogyan osztálytársaim felváltva mesélik a közös emlékeiket Enikővel és azt, hogy senki sem gondolta volna, hogy akkor bánata volt, amely egészen az öngyilkosságig vitte őt.

 - Csak nekem mondta el – suttogom, hogy senki se hallja.

 Ekkor felszólít az osztályfőnök, hogyha szeretnék, én is meséljek a közös kapcsolatunkról. Felpillantok, és egy nagyot sóhajtok, mintha nehéz lenne belekezdenem.

 - Ő volt az egyik legjobb barátom itt – kezdem, ám közben rájövök, hogy túlzottan szürke a hangom, ezért egy kis szünetet tartok a mondandómban a még drámaiabb hatás kedvéért. – De még engem is meglepett, ez az… - úgy teszek, mintha kétségbeesetten keresném a szavakat. – ez a tragédia. Sosem mesélt a bánatáról – ismétlem papagájként osztálytársaim szavait, aztán ismét lenézek a könyvem borítójára. Nincs kedvem többet mondani, hiszen úgy gondolom, nincs mit mondanom. Nem mocskolhatom be Enikő belém vetett bizalmát azzal, hogy halála után kiteregetem a családja titkait. Én tudtam róla, nincs jogom ahhoz, hogy elmondjam egy hülye színjáték kedvéért. 

 Az osztályfőnök megértően bólint, majd mit sem törődve azzal, hogy matematikánk lenne, tovább beszélget a többiekkel, egészen a kicsengetésig, amely szinte megnyugvásként ér, hiszen kizökkent a fejemben egymást lökdöső morajló gondolatok kínzásából. Előveszem a telefonom, és írok egy SMS-t Zolinak, Enikő halálával kapcsolatban. Nem telik el egy perc sem, már csörög is a mobil.

 - Mi történt? – kérdezi rémülten.

 Feszült csendbe temetkezem, hogy hihető legyen a bánatom.

 - Mondj már valamit!

 - Öngyilkos lett – nyögöm ki végül, ő pedig nyugtatni kezd.

 Hiába próbál minden erejével jobb kedvre deríteni, képtelen vagyok figyelni rá, és valahogy nem is érdekel. Csupán előre meredek és gondolkozom, szinte az idegeimet tépik az emlékek kétségbeesett tekintetéről. És még mindig nem sírok.

 - Le kell tennem, mindjárt kezdődik az óra – hazudom.

 - Iskola után eléd megyek, oké? – kérdezi.

 - Legjobb lesz, ha egyedül töltöm a délutánt – utasítom el az ajánlatát, aztán belegondolok, hogy úgyse tudnék mit csinálni egyedül, csupán magamat ostorozni. – Na, jó. Egy órára összefuthatnánk, az jól esne.

 - Gondoltam, tesó. Tarts ki addig!

 Bólintok, még ha nem is látja, majd kinyomom a telefont. A padomon kopogtatok ujjaimmal, miközben várom, hogy becsöngessenek, hogy legalább a tanóra lekösse a figyelmem. Hirtelen valaki megérinti a vállam, mire ösztönösen összehúzom magam. Utálom, ha hozzámérnek.

 - Bocs, hogy megijesztettelek! – vakarja a fejét Boldizsár, amikor felpillantok rá. Minden rendben? Eléggé kikészültél ofőn, nem gondoltam volna, hogy ilyen jóban voltál Encsivel.

 Encsi. Sosem gondoltam rá ezen a néven, pedig mondta, hogy utálja, ha Enikőnek szólítják. Szerintem sokkal jobban illett rá, sokkal szebb név, mint a becézése.

 - Hogyhogy érdekellek? – kérdezem felvont szemöldökkel, meglepettséget mímelve.

 Mindig tudtam Boldizsárról, hogy egy jóindulatú ember, nem véletlenül bírja mindenki az osztályból. De valahogy még sosem beszélgettem vele. Nem tartottam fontosnak, hogy bármiféle kapcsolatot kialakítsak vele. Mert bár kedvesnek tartom, sem az életben, sem a tanulás szempontjából nem hasznos számomra.

 - Oké, ez furán fog hangzani, de régóta figyellek – kezdi zavartan dörzsölgetve tarkóját, dús, sötétbarna hajába túrva, mire teljes testemmel felé fordulok, hogy lássa, érdekel, amit mond. – Nem gondoltam volna rólad, hogy ennyire érzékenyen fog érinteni, hiszen olyan vagy, mintha semmi sem érdekelne, és minden lepattanna rólad.

 Egy darabig tűnődöm, hogyan reagáljak.

 - Nem szeretek panaszkodni – vonom meg a vállam, majd a szemébe meredek. – Enikő is ilyen volt.

 - Szóval mégis tudtál róla, hogy gondjai voltak? – kérdezi felvont szemöldökkel, mintha vallatni akarna, én pedig keserű mosolyt erőltetek az arcomra.

 - Láttad már szomorúnak?

 Habozik, majd végül bólint.

 - A szomszédom volt – kezdi, én pedig kérdőn nézek rá. – Miután az anyja hangosan kiabált vele, mindig kiült az erkélyre, hogy elszívjon egy cigarettát.

 - Dohányzott? – Meglepettséget színlelek, bár valójában természetesnek tartom. Volt már rá példa, hogy leheletnyit éreztem rajta a füst szagát, de arra gondoltam, hogy az anyjától származik. Ilyen családban nem könnyű teljesen tisztának maradni, így úgy vélem, megengedhetett magának ennyi mesterséges megnyugvást.

 - Aha. Nem is tudtad? Sokszor a baráti körében is elszívott egy-egy szálat. Előtted sosem?

 Szóval nyilvánosan is dohányzott. Talán azért nem tudtam róla, mert szégyellte bevallani. Bár nem hinném, hogy annyira fontos lett volna. De azért mégis… Jó lett volna, ha ismerem ezt az oldalát is. Ki tudja, milyen volt a barátai közt? Lehet, hogy az iskola utolsó ribanca, akit mindenki szarrá kefélt, mert talán még ő is képtelen volt arra, hogy szerelmes legyen, és ezért…

 - Jól vagy? – teszi hirtelen a vállamra a kezét Boldizsár, én pedig ösztönösen lesöpröm magamról. – Bocs, már másodszor ijesztelek meg! – neveti el magát kínjában.

 - Csak elgondolkoztam – legyintek. – Te milyennek ismerted?

 - Én olyan mélyen nem ismertem, mint te. Legalábbis asszem – tűnődik el, megvonva a vállát. – Mindenkivel nagyon közvetlen volt és kedves, így velem is. Bár nem igazán árult el semmit az otthonáról, arról, mennyire rosszul érzi magát – magyarázza, aztán elgondolkozik. - Egyszer kint voltam, mikor a teraszon szívta a cigarettát. Mikor megpillantott, egyből lehajította a csikket, és emelt fővel visszafordult a házba. Nem akarta, hogy lássam sírástól vöröslő szemeit.

 „Miért nem segítettél neki?” – gondolom, aztán eszembe jut, hogy én sem voltam mellette, amikor szüksége lett volna rá, így csupán lesütöm a szemem, és bólintok.

 - Nem gondoltam volna, hogy idáig fajulnak a dolgok. De szerintem senki – csendesedik el, míg végül együtt érző hallgatagságba nem temetkezik.

 Ekkor az osztályfőnök lép be ismét a terem ajtaján, és fontoskodva a tábla elé lép.

 - Most hívott Enikő édesapja! – kiált fel, mire rögtön csend támad az egész osztályteremben.

 - Holnap már eltemetik. Illene megjelennünk. Az időpontot, meg az egyéb információkat a táblán találjátok – hadarjam és felfirkantja az említett adatokat a mögötte krétaportól mocskos táblára.

 Az osztály ismét hangos duruzsolásba kezd, miközben bőszen körmölik az előttük látható dolgokat a füzetükbe. Én is leírom, mert tudom, el kell mennem.

 Aztán másnap reggel, miután már csupán egy óra választ el a temetéstől, én otthoni ruhámban a párnába temetem arcomat, és úgy üvöltök.

 - Miért nem sírsz, te nyomorult állat?! Te utolsó senki! Te érzéketlen!

 De ez haszontalan. Nem vagyok dühös, se szomorú. Egyszerűen csak… Tehetetlen, és talán ez a legrosszabb.

 Aztán végül mégsem megyek el…