5. Töredék

 Az iskolába visszatérve nem érzem, hogy bármi változás történt volna. Mindenki ugyanazokat a klisés témákat boncolgatja, a tanárok is ugyanolyan stílusban adják le az anyagot, semmi sem változott, minden maradt a régi. Még Enikő is úgy érkezik iskolába, ahogyan a szünet előtt tette, aznap, amikor elmesélte, hogy édesanyja kórházban van. Mosolya csak társaságban bújik elő, aztán le is hervad arcáról, amikor senki sem látja. Tekintetében fájdalom csillog, és én mégsem kérdezem meg, hogy minden rendben van-e. Nem bírok a szemébe nézni, és magam sem tudom ennek az okát. Ám a dolog elkerülhetetlenné válik, amikor nap végén, szokásomhoz híven a szekrényemnél matatok, hogy előhalásszam belőle a már-már megunt télikabátom.

 - Áron! – szólít meg, én pedig óhatatlanul szembe fordulok vele. Kétségbeesett pillantása mindent elárul, semmi sincs rendben, és én vagyok az egyetlen, akivel erről mer beszélni. Csak tudnám, miért.

 - Mi a baj? – kérdezem, némi aggodalmat fűzve a hangomba.

 - Ugye nem kell hazasietned? – mered rám tágra nyílt szemekkel, miközben nyugtalanul dörzsölgeti jobb kezével bal felkarját.

 - Hát ma azt hiszem, nem kell sokat tanulni – felelem, a hátamra dobva a táskám. – Beszélni szeretnél?

 Zavartan bólint, így elindulunk a padhoz, ahol a múltkor is mesélt nekem a problémájáról. Egymás mellé telepedünk, én magam elé meredek, ő pedig folyamatosan mozgásban lévő lábait figyeli, melyekkel feszülten dobol a padlón.

 - Anyát kiengedték a kórházból – kezd bele, és felsóhajt. – Eleinte elvonóra akarták vinni, de aztán rábeszélte őket, hogy hadd legyen otthon velünk, ha már karácsonykor nem számíthattunk rá. Megígérte, hogy többet nem fordul elő ilyesmi, ezért nincs szüksége az elvonóra – meséli egyre zaklatottabban, aztán megakad, így bátorítóan megszorítom a kezét. Ő nyel egyet, és folytatja: - De még mindig függő. Azt mondta, csak néhány kortyot iszik az ünnepek alkalmával, de nem így történt… Szilveszterkor elment itthonról, szinte eszméletlen volt, mikor hazakísérte az egyik haverja. Iszonyatosan aggódom érte, fogalmam sincs, mit, miért csinál, és egyszerűen nem hallgat ránk! Se apával, se velem nem foglalkozik, csak megy a saját feje után… Annyira tehetetlen vagyok!

 - Értem… - motyogom, mert mást nem egészen tudok hirtelen reagálni.

 - És tudom, hogy senkinek sem beszélhetek róla, mert ha anya fülébe jut, akkor megöl. És a barátaimban nem bízom. Nem bízom senkiben – magyarázza egyre ingerültebben, a könnyeivel küszködve.

 - De akkor nekem miért mondtad el? – kérdezem, ő azonban megakad, és ujjaival kezd malmozni.

 - Nem tudom… - nyögi ki végül, és lehunyja a szemeit. – Talán mert… Annyira… Más vagy, mint a többiek.

 - Más? – vonom fel az egyik szemöldököm.

 - Kérlek, inkább próbálj megnyugtatni! Nem tudom, fogalmam sincs, miért téged kérlek meg rá, de sokat jelentene, ha megpróbálnál segíteni! – kér meg kétségbeesetten felnézve rám elfátyolosodott tekintetével.

 Hirtelen azt sem tudom, mihez kezdjek. Bal kezemet tehetetlenül az arcára teszem, melyen abban a pillanatban végigfolyik egy addig görcsösen visszatartott könnycsepp. Hosszú ujjait az enyéimre hajtja, szemét fáradtan hunyja le, és halkan zokogni kezd.

 - Én nem… Nem tudom, mit mondjak… - dadogom. – Sajnálom – fűzöm hozzá szürkén, együttérzés nélkül. Emlékeim hirtelen a szilveszteri csókom felé terelődnek, képtelen vagyok most mást mondani, megjátszani a valódi sajnálatom, pedig már olyan gyakran tettem…

 Enikő sóhajt, és elemeli arcáról a kezem. Halványan elmosolyodik, és így szól végül:

 - Túl sokat kérek. Semmi baj!

 Hirtelen feláll, magára veszi a táskáját, és elindulna, de én megragadom a karját. Zavartan megfordul, és hosszú szemezés veszi kezdetét. Tekintetem a szájára vándorol, majd vissza, könnyeitől csillogó, zöld íriszébe. Talán most őt is megcsókolnám, de mégsem teszem. Helyette szavakat keresek, melyek sehogy sem jönnek ajkaimra. A hosszú csönd pedig semmire sem jó, és ezt látva, ő is inkább kihúzza karját szorításomból.

 - Holnap találkozunk! – jelenti ki búcsúzóul, és sietve elmegy.

 Én a padon ülök, egy ideig csupán csendben magam elé meredve, aztán egyszerűen felállok, és elindulok haza. Otthon szó nélkül ballagok fel a szobámba, és feszülten levetem magam az ágyra. Sírni akarok, de egyszerűen nem megy. Üvöltenék, de mégsem teszem. Mintha a világ bosszút állna rajtam, és az egykoron szerte foszló érzelmeimet körém gyűjtené, engem pedig egy burokba zárna, ahonnét nem szabadulhatok, nem engedhetek be magam mellé semmit és senkit.

 Felülök, sajgó fejem a kezeim közé hajtom. A homlokom szinte lángol, én pedig amint felállok, szédülni kezdek. Kivánszorgok a konyhába, hogy megmérjem a lázam. Amint csipogni kezd, apró kijelzőjén harmincnyolcegészhéttized fok látható.

 - Basszus… - motyogom, és beveszek egy erősebb lázcsillapítót, majd visszasétálok a szobámba.

 Azon töröm a fejem, hogy talán szólnom kéne Enikőnek, hogy mégsem találkozunk holnap, de aztán gyorsan meggondolom magam. Hiszen úgyis feltűnik neki, hogy nem vagyok iskolában, ahhoz meg nincs joga, hogy kiakadjon. Meg amúgy is… Kit érdekel, ha hiányzom? Viszont ettől függetlenül utálok beteg lenni, mert mindenről lemaradok, rosszul vagyok, és még unatkozom is. Ráadásul könyvespolcomon lévő könyveken is rég túl vagyok. Így hát úgy döntök, egyszerűen csak ledőlök aludni. Ismét felállok, kinyitom az ablakot, hogy kiszellőzzön a szoba, és a friss levegő hamarabb ringasson el, mint ahogy általában sikerül elszunnyadnom. Lefekszem, betakaródzom, és hallgatom a beszűrődő város morajlását, amely lassacskán valóban álmot küld a szememre.