4. Töredék

 A karácsony úgy szalad el, mintha nem is lett volna. Bár minden évben ugyanígy tesz. A fa díszítése már-már feleslegesnek tűnik számomra, de nevelőszüleim ragaszkodnak a hagyományhoz, és váltig állítják, hogy nem miattam teszik ezt meg minden évben. Pedig szerintem már ők is unják.

 Miután körbeálljuk, és elénekeljük a „Mennyből az angyal…”-t, bontogatni kezdünk. A fa alatt lévő ajándék néhány könyv, egy egyszerű, fekete kapucnis pulóver, amely meglepő módon még nem volt a szekrényemben, és régóta szerettem volna. Én nevelőanyukámat világító illatgyertyával, apukámat pedig Rolling Stones-os bögrével ajándékozom meg. A vacsora számomra épp olyan jelentéktelen, mint bármikor máskor, csak most kivételesen nem egyedül étkezem a szobámban, hanem egy asztalnál a mostoháimmal, és jóval nagyobbak az adagok.

 Őszintén megvallva ezután már unom a szünetet, hiszen olyan egyhangúvá válik számomra, hogy még a tanulás is jobban lekötne, minthogy itthon ücsörögjek. Ráadásul Zoli is elég régen keresett utoljára, úgyhogy a társasági életem sem pörög túlzottan ahhoz, hogy élvezzem a szabadnapjaim. Ebben a pillanatban csörögni kezd a telefonom, és annak a személynek a neve világít a kijelzőn, akin gondolkoztam.

 - Halló! – köszönök bele.

 - Szevasz, Áron! – kiált Zoli. – Van valami programod szilveszterkor? – érdeklődik izgatottan.

 - Az itthon való ücsörgés minek számít? – kérdezem ironikusan.

 - Nincs kedved eljönni egy házibuli szerűségbe? Egyik felsőbb éves haveromnak elmennek a szülei, és állítólag tök nagy kecója van, ahova egy csomó jó arcot elhív – hadarja, én pedig elgondolkozom. Nagy valószínűséggel körülbelül ugyanaz lenne, mint felvételi után a parton, de minden mindegy alapon úgy döntök, elmegyek. Végül is nem árthat meg egy picit, legalább ennyi élménnyel feldobni az így is ellaposodott szünetem.

 - Oké, miért ne? – felelem, ő pedig izgatottan lediktálja nekem a házszámot, és hogy pontosan mikor kell mennem. Budapesten lakik az illető, szomszédos utcában az iskolámmal, így a közlekedéssel sem lesz különösebb gond. Elbúcsúzunk, és lerakjuk a telefont.

 Nevelőszüleimet könnyebben meggyőzöm, mint ahogy azt gondoltam. Nem kell felesleges ígéreteket tennem, hogy majd keveset iszom, és vigyázok magamra, még csak nem is kérnek meg rá. Mintha nem számítana. Aztán persze kiderül az ok; ők sem lesznek itthon szilveszterkor. Egy szállodába mennek, valahova Keszthelyre.

 Nemsokára el is jön ennek a napja. Egyszerre indulunk el. Én a vonatállomás felé, ők pedig autóba ülnek, és elhajtanak. A vonat meglepően üres, több velem egyidős diákra számítok, akik velem együtt mennek valami házibuliba, esetleg diszkóba, hogy minél illumináltabb állapotban köszönthessék az újévet. Én mindenféle ilyesfajta cél nélkül utazom, csupán szeretném kicsit feldobni a szünetem. Az út zenével viszonylag gyorsan eltelik, a buszt is túlélem, hiszen szinte üres, így még ülőhelyet is sikeresen találok a szokásostól eltérő módon. Zoli már a megállónál vár izgatottan, és széles mosollyal az arcán köszönt.

 - Majd meglátod, Farkas milyen jó arc! Biztosan jól kijöttök majd – bíztat.

 - Miért pont Farkas? Ez is valami ráragadt becenév? – kérdezem felszökött szemöldökkel.

 - A-a – rázza a fejét. – Simán a szülei elvetemültek voltak, és Ordas Farkasnak anyakönyvezték.

 - Szerencsétlen srác – konstatálom egy együtt érzőnek tűnő sóhaj kíséretében.

 - Szerintem tök király név. Ráadásul létező! A névnapja valamikor október végén van – magyarázza izgatottan.

 - Azért betegek ezek a magyarok. Én eddig még csak Ajándékról meg Karácsonyról hallottam, a Farkas eddig elkerült.

 - Megesik – vonja meg a vállát.

 Nemsokára az emlegetett házhoz érünk. Zoli határozottan csenget, az emlegetett srác pedig barátságos tekintettel nyit ajtót. A ragadozó állathoz tartozó név mögött egy szende, vékonyka fiú áll, akinek épp csak most kezdett el pelyhedzeni a bajsza is.

 - Szevasz, Farkas! – köszön Zoli vigyorogva, és lepacsizik a házigazdával. – Hadd mutassam be Áront! Tudod, ő az, akiről meséltem!

 - Ordas Farkas vagyok. Örvendek – nyújtja a kezét Farkas. Egészen különös, hogy gyermeteg arcvonásaihoz még az enyémnél is mélyebb hang párosul. - Gyertek be, már vannak itt néhányan! – lép hátrébb, hogy be tudjunk menni a kapun.

 Nem nagyon nézelődök a kertben, de amint belépek a bejárati ajtón, megállapítom magamban, hogy a házuk elég tágas. A nappali az előtér, ahol kettő fotel és egy kanapé vesz körbe egy kisasztalt, melyen még bontatlan üvegek sorakoznak. Néhány számomra idegen szemezget velük, Zoli azonban testvérként üdvözöl mindenkit.

 - Tina, Norbi, Patrik, hellosztok! Mióta vagytok itt? – kérdezi lelkesen.

 - Még csak öt perce jöttünk körülbelül – felel Tina kedvesen, majd feláll, és kicsit megigazítja miniszoknyáját annak érdekében, hogy ne mutasson túl sokat. – Már vártunk! – mosolyog kihívóan Zolira, majd rám pillant. – Kit hoztál magaddal? – mér végig.

 - Madaras Áron vagyok – biccentek felé szürkén.

 - Szekeres Tina – mutatkozik be gyorsan, és Zoli felé fordul. – Gyere, mesélj! Hogy telt eddig a szüneted?

 Nemsokára azon kapom magam, hogy egyedül állok a nappali közepén. Nem esek kétségbe, elkezdem körbejárni az egyébként egész nagy házat. A konyha egybenyílik a nappalival, így könnyen és gyorsan el lehet érni. A nappali mellett közvetlenül az étkező található, melynek asztalán szintén bontatlan boros-, sörös-, pálinkás- és egyéb italosüvegek sorakoznak. Egy felvezető lépcső mellett található egy vendégszoba-szerűség. Szinte látom magam előtt, hogyan henteregnek benne az illuminált állapotban lévő, éppen, hogy csak most összeismerkedett vendégek. „Vajon nekem mennyi alkoholra van szükségem ahhoz, hogy ilyet tegyek?” – tanakodok magamban, és visszasétálgatok a már tömegtől hemzsegő nappalin, ahol a zene is kezdetét vette, és az üvegeket is bontogatják már.

 - Hé, Áron! – int Zoli néhány méterről. Gondosan kerülgetve az embereket odamegyek hozzá. – Hadd mutassam be Váradi Cilit!

 - Ő az, akiről már meséltél? – érdeklődöm, miközben kezet fogok a szőke lánnyal. Érintése olyan finom és nőies, hogy szinte tapintható az a légiesség, ami belőle árad. A kérdésemre elmosolyodik, miközben hullámos fürtjeit tekergeti.

 Zoli zavartan dörzsölgetni kezdi a halántékát, és felnevet.

 - Igen, ő. Ugye, milyen szimpatikus a kisugárzása? – kérdezi harsányan, és jókedvűen beleöklözik a vállamba.

 - Nagyon – motyogom. Ennél átlátszóbban nem is tetszhet neki a lány.

 Ekkor valaki a kezembe nyom egy borosüveget, mondván, ne álljak itt ilyen szerencsétlenül, pia nélkül, és továbbmegy. Érdekesnek találom ezt a közvetlenséget, ami mindenkiből árad. Mintha már ezer éve a barátja lennék mindenkinek, pedig tudom, a bemutatkozás az első és utolsó alkalom, amikor hallom a nevüket.

 Leülök egy üres kanapéra, és csendben iszogatni kezdem a boromat. Érthető módon nem a legjobb minőségű, hiszen Farkas nyilván nem akarta elkölteni rá az összes megtakarított zsebpénzét, de legalább nem tablettás, ami egy pillanat alatt elpusztítja az ember máját. Hirtelen mellém ül egy lány. Alacsony, vékony, kissé lapos testalkatú, de mégsem visszataszítóan férfias. Nőies arca kompenzálja ezt, hiszen hosszú, sűrű szempillái seprűként szelik a levegőt, mikor pislant egyet nagy barna szemeivel. Egyenes, barna haja a derekáig ér, Enikőhöz hasonló vonásai vannak, de mégsem ragadja meg annyira a tekintetem. Azonban ahogyan csendesen ül, maga elé mered üveges szemeivel, és lassan kortyolgatja vörösborát, mégis felkelti az érdeklődésem.

 - Egyedül vagy? – szólítom meg, ő pedig zavartan igazgatni kezdi fekete ceruzaszoknyáját.

 - Ühm… Olyasmi – motyogja, miközben látványosan kerüli a tekintetem.

 - Miért jöttél? – kérdezem, és beleiszom a boromba. Unalmamban idegen lányokat szólítgatok meg egy házibuliban. Ez sem egészen rám vall.

 - Néha fasza dolog kicsit szórakozni, nem? – kiált fel művigyorral az arcán, és harsányan felkacag.

 - Most szakítottál, mi? – vonom fel a szemöldököm, ő pedig zavartan felhúzza jobb karján a lecsúszott, lila pólójának ujját, és magassarkújának orrát bámulva bólint. – Van kedved táncolni? – kérdezem egy hirtelen felindulásból, ő pedig meglepetten pillant rám. Talán most először néz a szemembe. – Na, nem mintha ki akarnám használni az alkalmat, és fel akarnálak szedni, csak gondolom mind a ketten baromi tehetetlenek vagyunk – magyarázom, és lerakom a félig üres üveget az előttem lévő kisasztalra. – Én azért, mert nem ismerek senkit, te pedig nyilvánvaló okokból.

 Ő nem szól semmit, csak feláll, és felém nyújtja hosszú, csontos ujjait. Elfogadom a gesztust, és ütemes mozgásba kezdünk egymás előtt. Sose voltam a parkett ördöge, és ez nyilván neki is hamar feltűnik, ám mégsem teszi szóvá. Szerintem örül, hogy végre nem kell egyedül ücsörögnie, hanem máris talált egy srácot, aki szívesen foglalkozik vele.

 A zene hirtelen lassul, egy melankolikusabb szám veszi kezdetét. Tudom, hogy ilyenkor illik átkarolni a lány derekát, és lassan keringőlépésekben táncolni vele, így ehhez mérten cselekszem. A lány az érintésemtől megilletődötten rándul össze, majd lágyan hozzám simul. Tulajdonképpen csupán jobbra-balra lépkedünk, de valamiért akkor is hangulatos ez az egész helyzet. Úgy érzem magam, mintha tényleg értenék a nőkhöz, és ez elégedett vigyorgásra késztet.

 - Még a nevedet sem tudom – suttogom a lehető legkihívóbb hangomon a lány fülébe, aki ekkor elmosolyodik.

 - Tamási Erika – súgja vissza kedvesen.

 - Madaras Áron – felelem, és továbbra is csendben dülöngélünk a zene lassú ütemére.

 Óvatosan megszorítom vékony derekát, ő pedig fejét nyakamra hajtja. Szinte égek a vágytól, hogy kihasználva az alkalmat megszagoljam, milyen kölnit használ. Orromba ismerős illatok vándorolnak abban a pillanatban, mikor mély levegőt veszek. Mintha már éreztem volna korábban ezt. Enikő parfümjét használja ő is. Ismét megszorítom a derekát, mire halkan kuncogni kezd.

 - Ez csikiz! – tol el magától vigyorogva, és finoman ráüt a mellkasomra.

 Most a szemembe néz, tekintetét mélyen az enyémbe ássa. Mintha várna valamire, valamire, amire úgy érzem, most én is kész vagyok. Lehunyom a szemem, és arcát kezeim közé véve óvatosan megcsókolom. Ez az első alkalom, de valamiért korántsem olyan izgalmat keltő és kellemes érzés, mint amire eleinte számítottam. Bár a kellemes illatok valóban felerősödnek, és a lány nyelvének finom mozgásán is érződik a jóleső gyakorlatiasság, valami hiányzik. Pár perc után abba is hagyom a csókot, és eltávolodok tőle, mire kissé meglepetten néz rám.

 - Nem volt jó? – kérdezi rémülten.

 - De, nagyon jól csináltad! – simítom meg a haját egy mosolyt erőltetve az arcomra.

 - Akkor jó – suttogja, és ráhajtja a fejét a vállamra.

 Egy darabig üresen meredek magam elé, azt várva, hogy a zene végre gyorsabb tempójúra váltson, aztán mikor megtörténik, elengedem a lányt, aki ekkor csak kedvesen mosolyogva megköszöni a táncot, és elvonul. Szóval egyikőnknek sem jelentett semmit. Ennek tudatában megnyugodva felsóhajtok, és leülök a kanapéra, hogy folytassam az ivást, ám valaki megelőzött, és az imént még félig teli borosüveg most üresen fetreng a kisasztalon. „Amúgy sem volt túl finom.” – legyintek, és keresek a még bontatlan alkoholok közt valami ihatót. Egy egyszerű Soproninál állapodok meg. Tekintetemmel kijáratot keresek, ahol friss levegőt szívhatok, és mikor megállapodok egy terasznál, oda veszem az irányt. Kiállok, és ott kezdem el szürcsölgetni a sörömet, mikor hirtelen megjelenik mellettem az alkoholnak hála egészen megkomolyodott Zoli.

 - Kérsz egy szálat? – nyújtja felém szokásához híven a cigarettás dobozát.

 Válasz helyett csak megrázom a fejem, és belekortyolok az italomba. Ő megrántja a vállát, és rágyújt. Karikaalakú füstöt fúj az éjszakai égbolt felé.

 - Hogy telik az este? – kérdezem szürkén.

 - Kikosaraztak – sóhajt, majd erőszakosan megtöröli a szemét, és még egyet szív a parázsló szálból.

 - Sajnálom, haver – érintem meg bátorítóan a vállát, ő pedig összerezzen. Próbál erősnek tűnni, de nem ez az első alkalom, hogy nem jön össze neki egy kapcsolat, és látom rajta, hogy egyre gyengébb.

 - Akkora egy farok vagyok… Simán várhattam volna még a vallomással, csak ez a kurva pia minden szart kihoz belőlem! – morogja, és remegő kézzel ismét a szájához emeli a cigarettáját.

 - Hé, már év eleje óta halogatod, nincs ebben semmi gáz! Jobb, hogy már most megtudtad, hogy nem szeretne tőled semmit.

 - Azt mondta, maradjunk barátok. Én nem tudok rá barátként tekinteni, érted? Hogy kérhet ilyet? Annyira hülye! – csap rá feszülten a korlátra, és rátapos az imént leejtett csikkre.

 - Csak jót akart neked – nézek rá kedvesen, ő azonban tüzes tekintetet küld felém.

 - Jó, neked könnyű! Te most smároltál egy csajjal, akivel gondolom össze is jöttél. Ne engem nyugtatgass, úgy csak még nyomorultabbnak tűnök! – kiáltja idegesen.

 - Álljál már le! – kérem határozottan, de nem emelem fel a hangom. – Én tényleg sajnálom, hogy nem jött össze, de ne állíts rólam olyanokat, amik nem igazak, kérlek!

 - Szóval csak lekaptad… - dühöng halkan, és elfordul tőlem.

 - Azért ez nem ilyen egyszerű… - teszem magam elé védekezően a kezeim.

 - Persze, hogy nem ilyen egyszerű! – üvölti szikrázó szemekkel. – Hiszen én se vagyok rá képes! Csak a volt osztály ribancát tudtam megfektetni! Ez mekkora szégyen már?

 - Én azt se tudom, hogy az én alanyom mekkora ribanc, csoda, hogy a nevét eszembe jutott megkérdezni! – röhögök fel, Zoli pedig szégyenkezve lesüti a szemét.

 - Ne haragudj, de annyira tele van a tököm… - sóhajtja ökölbe szorított kezekkel.

 - Semmi baj, megértem! – teszem kedvesen a vállára a kezem, ő pedig magára kényszerít egy óvatos félmosolyt.

 Tovább nézzük csendben az éjszakai égboltot. Néha fellőnek egy tűzijátékot az égre, mi a villanás után gyorsan le is pereg. Sosem voltam oda az ilyesfajta szórakozásért, számomra teljesen felesleges, és még csak nem is olyan szép, mint ahogy azt sokan mondják.

 Hirtelen Zoli töri meg a csendet:

 - És amúgy… Milyen volt? – érdeklődik kedvesen, egy laza félmosollyal az arcán.

 - Semmi extra – vonom meg a vállam. – Ügyesen csinálta, de valahogy nem hozott lázba.

 - Értem – motyogja.

 - Talán máshogy kellett volna lennie? – kérdezem, őszinte érdeklődéssel a hangomban.

 - Mivel nem vonzódtál hozzá különösebben, szerintem így a normális – feleli egyhangúan, és kérdés nélkül kiveszi a kezemből a sört, hogy belekortyoljon.

 - Majd legközelebb – legyintek.

 - Ja – mondja, és elővesz még egy szál cigarettát. – Majd legközelebb.

 Egészen éjfélig ismét csendben állunk egymás mellett, aztán amikor tizenkettőt üt az óta, és elkezdődnek a tűzijátékok, mindenkivel koccintunk, és úgy döntünk, számunkra éppen elég volt ennyi a szilveszteri szórakozásból, hazafelé vesszük az irányt. Út közben egy ideig hallgatagul ballagunk egymás mellett, aztán ő szólal meg először:

 - Legközelebb jobb buliba hozlak, oké?

 - Nem volt ez rossz – vonom meg a vállam. – Csak senkit sem ismertem, és amúgy sem a közlékenységemről vagyok híres.

 - Még néhány üveg pálesz, és nem lett volna gondod ezzel! – vigyorog, és megveregeti a hátam.

 - Ráér az még – legyintek.

 Ekkor megérkezünk a házunkhoz. Diszkrét kézfogással búcsúzunk, én pedig besétálok az üres előszobába. Felkapcsolom a villanyt, Kira pedig a lábamhoz dörgölőzve köszönt. Megsimogatom, és elvonulok, hogy megmosakodjak. Amint ezzel megvagyok, nem kell sokáig forgolódnom, hamar elalszom, és mint mindig, most sem álmodok semmit.