7. Töredék

 Az évek lassan telnek, és mégis oly jelentéktelenül, mintha mi sem történt volna a gimnáziumban. Körülöttem már mindenki elvesztette szüzességét, hetente járnak el diszkóba, én pedig bár nagyjából beilleszkedtem, egyszerűen semmit sem érzek létfontosságúnak. Üres vagyok, mint valami elhasznált, kifogyott üveg. Semmire sem jó, teljesen jelentéktelen. Zolival az évek múlásával megkopott a kapcsolatunk. Ő népszerű, nekem meg nincs szükségem rá. A tanulásba ölöm minden energiám, talán csak néha járok el kocsmába, azt is csak azért, hogy teszteljem, mennyi alkoholra van szükségem ahhoz, hogy kiüssem magam. Most is egy ilyen helyen üldögélek, körülöttem mindenki hangosan hahotázik az alkohol mámorában. Sorra kortyolom a röviditalokat, tudva azt, hogy mérgezem meg lassan a májam. Kezdtek már végre homályosan látni. Sosem gondoltam volna, hogy idáig eljutok, de egyszerűen nincs mivel lekössem magam. Túl vagyok az érettségin, nincs mit tanulnom, és a barátaim társaságát is abban lelem, ha olykor teljesen leiszom magam.

 - Hallod, úgy elbasztam az érettségit, csoda lesz, ha bárhová is felvesznek! – üvölti László hevesen gesztikulálva.

 - Gratulálok – fogok vele kezet cinikus mosollyal az arcomon, mire büszkén feltolja az orrát.

 - Kicseszettül felesleges volt egy jobb gimnáziumba felvételiznem annak idején. Hülye vagyok, mint a segg – folytatja, majd csuklik egy nagyot.

 - Akkor hogy vettek fel? – kérdezi a még viszonylag józan Boldizsár.

 - Fellebbeztünk – rántja meg a vállát László, majd hangosan felröhög. – Főiskolán nincsen erre lehetőség? – néz közbe, miközben szájához emeli a sörös korsót.

 - Tudtommal nincs. De úgyis benyalod magad valahova – veregeti vállon Márk.

 - A nyalásról jut eszembe… - kezdi László, majd ismét hangosan felnevet. Legalább ő jól szórakozik saját magán. – Miért nem hívtunk jó nőket?

 - Mert nincs – felelem egyszerűen, és belekortyolok a vodkámba, melybe ismét beleszédülök, de nem zavar. Ma este még úgyis ki fog jönni.

 - Tök mindegy, én most még egy kecskét is szétbasznék, olyan régen csináltam már – üvölti László.

 - És Lacit miért hívtuk? – kérdezi Boldizsár rámutatva haverjára, poénját pedig hangos nevetés követi. Én is magamra erőltetek egy vigyort, de ahogyan az italok hatnak, egyre kevésbé szeretnék tagja lenni a társaságuknak. 

 - Talán, ha kerítünk neki egy kecskét, elhallgat egy időre – folytatja Márk, László pedig dühösen lesüti a szemét, hogy aztán magában fortyogjon. Ha magáról van szó, csak és kizárólag az ő poénjai megengedettek, ha mások kezdik szekírozni, attól teljesen kiborul. Mint valami nyűgös kisgyerek.

 Néhány perc viszonylag nyugodt iszogatás után nyílik a kocsma ajtaja, és három osztálytársunk lép be rajta, kihívó öltözetbe, hangosan vihorászva. Mikor megpillantanak minket, nagy lendülettel vetik le magukat közénk, miközben még egy korábbi, számukra felettébb szórakoztató pletykán csámcsognak.

 - Na, tessék, csak kérned kellett, itt vannak a jó csajok! – nevet fel Márk, szórakozottan meglökve a változatlanul magában dühöngő barátját.

 - Ugyan már! – legyint Kata hangosan kacagva, miközben feltűnően megigazítja a fekete koktélruhából kivillanó melltartóját.

 - Mit hozhatok nektek? – áll fel Boldizsár hirtelen, kék szemében pedig zavarodottság csillog.

 - Megyek veled – állok fel én is, ezzel átadva a helyem Dinának, aki egyenesre vasalt, barna tincseit látványosan igazgatva várta eddig, hogy valaki ezt tegye. Mélyen a szemembe néz, lóéhoz hasonló hosszú állkapcsát most kihívó vigyorra húzza szét, én pedig el is kapom a tekintetem.

 - Köszi szépen, Áron! – nyávog természetellenes nyájassággal rekedtes hangjában, és amint helyet foglal, azonnal rövid szoknyáját kezdi fel-le húzogatni, mintha csak igazgatná. Aztán mikor végre kényelmesen elhelyezkedik, belekacag a beszélgetésbe, pedig szemmel láthatóan azt sem tudja miről volt szó. 

 - Hmm… Én valami koktélt kérnék! – mondja Kata egy kis tanakodás után, miközben pirosra festett körmeivel az itallapon kopog.

 - Szex on the beach? – kiáltja Dina kacéran vicsorogva, aztán hangosan felnevet. – Én tuti azt kérek – kacsint felém aztán, én azonban tudomást sem veszek róla, ami látszólag mélységesen megsérti a lányt.

 - Jöhet – vonja meg a vállát Kata, miközben egy gyors mosolyt erőltet az arcára.

 - És te, Laura? – nézek rá a lányok harmadik tagjára, ki eddig csupán csöndesen kucorgott Márk jobb oldalán. Barna, göndör haja természetesen omlik vállára, szelíd, őzéhez hasonló szemét az asztalon tartja, fel sem pillant. Csupán zavartan tűrögeti pulóvere ujját.

 - Én csak egy kis kólát kérek – motyogja alig hallhatóan.

 - Ugyan már, Lonci! – harsan fel László, aki végre visszanyerte magabiztosságát. – Igyál valami ütős rövidet! Mondjuk egy tequilát. Ez most egy bebaszós este.

 - Én csak kólát szeretnék inni – leheli Laura, és félve rámpillant, mintha azt várná, hogy segítsek neki.

 - Jaj, srácok, ne hagyjátok, hogy itt szerénykedjen! Hozzatok neki egy pohár tequilát! És ha már arra jártok, én is kérek – folytatja László, miközben megkocogtatja az üres söröskorsóját.

 - Majd hozol magadnak, Lonci pedig kólát kért, úgyhogy azt kap – jelenti ki határozottan Boldizsár, mielőtt bármit is mondhatnék, aztán elindul a pult felé, én pedig követem.

 - Baj van? – kérdezem rákönyökölve, miután kikértük az italokat. Boldizsár felvont szemöldökkel mered rám.

 - Miért? – kérdezi aztán.

 - Olyan zavartnak tűnsz – felelem megvonva a vállam.

 - Hát… - kezdi tarkóját vakargatva. – Semmi különös, csak tudod… Teljesen ki vagyok borulva – sóhajt.

 - Mi történt? – vonom fel a szemöldököm, felcsúszó hangommal is érdeklődést mímelve. Esetleg nem ártana jóban lennem vele, mert még talán ő a legértelmesebb az osztályban, ráadásul ügyvéd szeretne lenni, ami sosem árt, ha van mellettem életem során.

 Boldizsár először felvonja egyik szemöldökét, majd nagyot sóhajtva két tenyerét a pultnak támasztja, kicsit ellökve magát tőle. Tekintetét lesüti, félhosszú, addig folyamatosan hátrasimított haja most előreesik.

 - Dina – feleli kurtán, én pedig csendben várom, hogy folytassa, de ő nem mond többet.

 - Mi van vele? – kérdezem, hátamat a pulthoz támasztva, és kezeimet karomba fonom.

 - Utálom ezt a ribancot – morogja, körmeit a fába mélyesztve. – Direkt provokál, pedig tudja, mennyire…

 - Szereted? – nézek rá, felvonva az egyik szemöldököm, ő pedig egyszerű bólintással válaszol, összeszorítva szemhéjait. Nagyszerű, egy újabb lelkileg sérült hős szerelmes szívének pátyolgatásába fogtam bele.

 - Pár hete kezdődött ez az egész. Tök jóban voltunk, de mióta tudatában van annak, hogy mit érzek iránta, látványosan kerül, és nézd! – ellöki magát a pulttól, és velem szembe fordul. – Mint valami alsós gyerek, aki nem bírja ezt feldolgozni! Most például veled incselkedik, mint valami büdös kis kurva… - közli ingerülten, felém lendítve jobb karját.

 - Mit csináljak vele? – kérdezem, tehetetlenséggel fűszerezve hangom. – Menjek el, vagy mi?

 - Nem, nem, dehogy is! – röhög föl zavartan, tarkóját dörzsölve. – Én csak… Nem bírom ezt, annyira nem értem, miért akar totálisan kikészíteni!

 - Mert nőből van! – adom meg számára a legegyszerűbben felfogható magyarázatot, miközben halovány mosolyt erőltetek az arcomra, ő pedig viszonozza ezt a gesztust.

 - Igazad van – sóhajt. – De mégis mit csináljak?

 - Kérdezd meg, megbántottad-e! – vonom meg a vállam, bár legbelül nem hiszek abban, hogy lehet ezzel a lánnyal normális kommunikációt folytatni.

 - Ez övön aluli módon egyszerű így – nevet fel barátságosan. – Igazi férfiagyad van.

 - Kösz, asszem – motyogom, mikor észreveszem, hogy végre kiszolgálták az italokat, így belekortyolok a vodkámba.

 - Mondd csak, miért mindig ezek az útszéli ringyók jönnek be nekem? – sóhajt ismét, a fejét ingatva.

 - Mindenkinek ezek jönnek be. Bevonzanak titeket.

 - Meleg vagy? – néz rám komolyan a többes szám második személyre célozva, én pedig hangosan felnevetek, ezzel egyértelműen megválaszolva kérdését. – Bocs, haver! – teszi maga elé védekezően a kezeit, zavartan röhögve. – De tényleg. Neked ki tetszik? Olyan asszociáltnak tűnsz nők terén.

 - Elég válogatós vagyok – rögtönözök választ, pedig valójában tényleg nem érdekel ez az egész téma.

 Boldizsár közelebb hajol hozzám, és mélyen a szemembe néz, szinte belefúrva magát aurámba.

 - Encsit szeretted? – kérdezi halkan, mintha valami titkot súgna épp.

 Elgondolkozom. Szeretni nem szerethettem, hiszen képtelen lettem volna rá. De talán ő volt az egyetlen, aki valódi érdeklődést volt képes kiváltani belőlem, mint valami apróbb érzelemfoszlányt. Amikor bejelentették öngyilkosságát, bár lelkileg nem viselt meg, mégis csak önmagamat tudtam ostorozni, és napokig ő járt a fejemben. Hogy valójában én okoztam a halálát, hogy rám számított egyedül, hogy csupán velem volt őszinte… és ez az egész nem hagyott nyugodni. Képtelen voltam álomra hajtani a fejem, mert minden szava visszhangként csengett újra, és újra a sötét gondolatoktól hemzsegő elmémben, és ezért teljesen magamba temetkeztem. Mintha ismét elvesztettem volna az érzelmeim, pedig még csak nem is ismertem őt annyira…

 - Nem tudom – felelek végül így, pár másodperc morfondírozás után, ő pedig nem sanyargat tovább, csak bólint, és elindul az italokkal az asztalokhoz. Úgy viselkedik, ahogyan az a leghelyesebb ilyenkor. Nem faggat, és nem is panaszkodik tovább szívfájdalmáról, és ez rendkívül szimpatikussá teszi őt a szememben.

 - Ej… Csak nem hoztatok neki semmi rövidet – ingatja a fejét szórakozottan László, miközben lerakom Laura elé a kólát.

 - Köszönöm – motyogja zavartan, és beleszív a szívószálba.

 - Minden oké? – kérdezem tőle. Bár mindig ilyen szűkszavú, most a megszokottnál is feszültebbnek tűnik. Még a végén személyi pszichológussá is avanzsálhatom magam a mai este folyamán.

 Laura fehér arca a kérdésemre gyorsan pirossá színeződik, és lesütve a szemét bólint. Ebből rögtön világossá válik számomra a helyzet, nincs minden rendben. Felpillantok, és kérdőn Boldizsár tekintetét keresem, aki fejével a pult felé bök. Egyből megértem, mire céloz.

 - Mindjárt jövünk, hozunk még valamit – jelentem ki, a többiek meg mit sem törődve vele legyintenek, és folytatják a csevejt.

 - Ez nem igazán az ő társasága – kezdem a megállapításommal. Boldizsár bólint.

 - Szegény nagyon egyedül van, nincs, kivel töltse az idejét. Elég zárkózott lány – magyarázza. – Annak idején próbáltam én is faggatni, de hasonló reakciókkal felelt – vonja meg a vállát.

 - Szar ügy – közlöm szürkén, mert tényleg nem tudok mást mondani. Talán meg kéne játszanom a sajnálatom, de igazából csak magát okolhatja, amiért olyan emberek közt tölti az idejét, akiket egyáltalán nem érdekli, mi van vele.

 - Te elég jó emberismerőnek és megbízhatónak tűnsz – kezdi Boldizsár kezét a vállamra téve, bennem meg megfagy a vér. Egyszerűen nem bírom elviselni, hogy mindenképpen érintkezni szeretne velem kommunikáció közben. – Megpróbálhatnál vele beszélni!

 „Mégis mi hasznom származna nekem abból?” – gondolom, de aztán elgondolkozom. Laura egész csinos lány. Alacsony, kicsit zömök testalkatú, de az arca mégis szép és bájos. Ráadásul nem rossz tanuló, szóval lehet, hogy kellőképpen intelligens is, és legalább beszélgetni jól lehet vele, ha jobban megismerem. Úgyhogy bólintok, Boldizsár meg még mielőtt elengedve, mosolyogva megveregeti a vállam, melynek hatására összeszorítom a szemem.

 Visszasétálva az asztalunkhoz, már szinte fel sem tűnik neki, hogy mi is a társaság tagjai vagyunk. Boldizsár arca azonban teljesen elfehéredik annak látványától, hogy Dina László ölében ül, miközben ő nagy átéléssel simogatja a csontos combokat, a lány pedig hangosan vihorászva adja tudtára élvezetét.

 Laura lesütött szemekkel iszogatja italát, mely már teljesen elfogyott, csupán az üres üvegből próbálja szívószállal kiszívni a semmit. Mellette foglalok helyet, és elveszem tőle.

 - Hé, inkább hozok neked még! – erőltetek magamra egy kedves vigyort, mire ő is elmosolyodik. Most először látom így az este folyamán.

 - Folyamatosan te mész italért – mondja halkan, szinte alig hallhatóan. – Majd hozok magamnak, jó? – néz fel rám tágra nyílt, kiskutyára emlékeztető mélybarna szemekkel, és feláll.

 - Egyedül akarsz lenni? – kérdezem, ő azonban bólintás helyett a fejét ingatja, így a vodkámmal követem őt a pulthoz.

 - Szeretnél egyáltalán itt lenni? – puhatolózok, ő pedig zavartan néz körbe, látványosan kerülve a tekintetem. Meglehetősen aranyosnak találom ezt a fajta nyugtalanságot, amelyet ez a nálam két fejjel alacsonyabb lány áraszt magából. Mintha nem érezné magát biztonságban.

 - Nem igazán – válaszolja, és még inkább összehúzza magát.

 - Akkor miért vagy itt? – folytatom a kérdezősködést, de igazából egyre kevésbé érdekel. Szeretnék már átesni azon, hogy a komfortzónájának ajtaján kopogtassak, mert látványosan nem szeretne beengedni senkit. És még csak nem is vagyok eléggé berúgva, pedig akkor talán nehezebben veszíteném el az érdeklődésem. Unalmasak az emberek, egyszerűen szörnyen unalmasak. Már alig van valami, ami lekötné a figyelmem.

 - Ismerkednék – vonja meg a vállát, és óvatosan felpillant rám, hogy lássa a reakcióm. Az én tekintetem azonban üres, egészen addig, amíg egy kósza vigyort nem erőltetek magamra.

 - Ha ilyen asszociált vagy, akkor nehéz lesz! – nevetek fel bíztatásképp, mire ő is elmosolyodik.

 - Miért beszélgetsz velem? – kérdezi, és végre teljesen megemeli arcát.

 „Na, látod, ez egy nagyon jó kérdés…” – gondolom, de végül mégsem így felelek.

 - Aranyos lánynak tűnsz, szeretnélek megismerni – próbálok flörtölni vele, hogy megfigyeljem a reakcióját, ő pedig nyugtalanul dörzsölgetni kezdi felkarját, és halványan felhúzza szája jobb sarkát.

 - Engem nem könnyű megismerni, de próbálok megnyílni, jó? – mondja vöröslő arccal, aztán halkan felnevet, mintha ezzel akarná semmissé tenni, amit az előbb mondott. Nocsak.

 - Amúgy egyvalamiben igaza volt Lászlónak, az alkohol ebben segít – folytatom a csevegést, és felé nyújtom az italom ezzel próbálva még közvetlenebb kapcsolatba kerülni vele. Talán el is vesztem ma még a szüzességem, és akkor legalább megtudom, miért van úgy oda mindenki. – Kóstold meg! – nézek mélyen a szemébe, csábosan elővillantva fogsorom. A lány félve kiveszi a kezemből a poharat, és belekortyol. 

 - Finom – suttogja.

 - Kérsz te is? – hajolok közelebb hozzá, ő pedig zavarában csak finoman bólint.

 Kérek neki is egy pohárral, és nekem is még egyet.

 - Köszönöm szépen! – motyogja, és óvatosan, szinte éppen hogy a szájához emelve belekortyol.

 - Nem akarsz elmenni velem valahová máshová? – teszem fel neki a bátor kérdést, mert úgy veszem észre, könnyebb meggyőzni, mint ahogy azt először gondoltam. Ő egy darabig tanakodik, látom a szemében, aztán kimérten bólint. Egy bátorító mosolyt erőltetek magamra, aztán leveszem a székemre akasztott kabátomat, melyre még a tavasz végi estéken szükség van, és búcsút intek a többieknek.

 - Hova-hova? – vigyorog felénk Márk felszökött szemöldökökkel, miközben Kata karját cirógatja. Éppen időben hagyjuk el a kocsmát, ahogy elnézem, ugyanis már mindenki az ital mámorában flörtöl a másikkal. Sosem fog már ez a fajta állati ösztön kiveszni belőlünk, és szerintem ez a legszánalmasabb emberi tulajdonság a sok közül. Rejtegetjük, hogy ilyenek vagyunk, de előkerül a vezetékes szivárvány, és már nem tudjuk, hol a helyünk. 

 - Hát csak már kicsit unjuk az ittlétet, úgyhogy kinézünk, mi folyik a város többi részén – mutatok a hátam mögé, miközben mellettem Laura gyűrögeti ingerülten kabátja ujját.

 - Vigyetek magatokkal! – olvasom le Boldizsár szájáról, aki kétségbeesett tekintettel figyeli az egyre inkább egymáshoz simuló Dinát és Lászlót.

 - Bocs – tátogom én is, de nem érdekel. Majd még úgyis panaszkodik a mai estéről, és én úgysem tudom majd sajnálni. Így egyszerűen csak hátat fordítok, és Laurával az oldalamon nyakamba veszem a várost.

 A kivilágított utcákon hozzánk hasonló érettségi túlélését ünneplő fiatalok hemzsegnek, bárból bárba járkálva. Zavar a tömeg, az, hogy annyian hozzámérnek, ahogyan elhaladnak mellettünk. Csak tíz perc után tűnik fel Laura lihegése, ahogyan magas sarkúban próbálja utolérni sebes lépteim.

 - Jaj, ne haragudj! – kényszerítek magamra egy csábos mosolyt, és megtorpanok, Laura pedig csak egy legyintéssel hárítja el bocsánatkérésem, miközben megáll mellettem.

 - Hová megyünk? – érdeklődik.

 - Szeretnél feljönni hozzánk? – kérdezem a lehető legszelídebb hangszínemen.

 - Mit csinálunk ott? – motyogja zavarában, miközben göndör fürtjeit próbálja elrejteni füle mögé.

 - Nem muszáj odamenni, ha nem akarsz… - vonom meg a vállam, némi csalódást fűzve a hangomba, de ő vadul megrázza a fejét.

 - Nem, egyáltalán nem baj! – vágja rá, aztán szégyenkezve lesüti barna szemeit. – Te kedvesnek tűnsz…

 Ahogy gondoltam, nála is bevált az álcám. Tisztán látom tekintetében csillogni a bizalmat, így már egyértelművé válik számomra, hogy a mai este szeretkezéssel fog zárulni. Kegyetlen dolog, hogy ilyenre akarom csak kihasználni ezt a félénk lányt, de úgysincs szándékomban rosszat tenni vele, csak ki akarom próbálni, miért van úgy oda mindenki ezért a valamiért, amely számomra teljesen jelentéktelen. Korábban próbálkoztam már az önkielégítéssel, nem tagadom. Érdekelt, miféle örömforrás is ez. Nem volt rossz, de nem akartam sosem megismételni attól kezdve. Egy felejthető élmény, de azt remélem, a szex másképp hat majd rám.

 Válaszként csupán elmosolyodom, és óvatosan rákulcsolom ujjaimat az övéire. Így sétálunk tovább a házunkig, ahol végre nem a város zaját, hanem a puszta tücsökciripelést lehet csak hallani.

 - Milyen kellemes helyen laktok! – néz körbe.

 - Igen, itt aztán nincsen semmilyen zavaró tényező – nevetek fel szórakozottan, és elfordítom a kulcsot a zárban. Az ajtó enyhén nyikorogva kinyílik. A lépcsőház nyomasztó hangtalansága fogad bennünket, melyben a lélegzetünk is szinte üvöltésnek hat, így Laura magas sarkújának a kopogása a lépcsőn felmenet az egész helyiségben visszhangzik. A mi ajtónk már sokkal kevésbé nyikorog. Kira fut felénk vidáman, és dörgölőzik oda először az én, majd Laura lábához.

 - De édes! – kacag fel olyan felszabadultan, amilyennek még sosem láttam, és leguggol a cicámhoz, hogy megsimogassa szürke bundáját. – Nem gondoltam volna rólad, hogy szereted a cicákat.

 - Ő Kira – mutatom be. – Egy büdös köcsög, csak a kaja miatt tart engem – magyarázom, Laura pedig halkan, ám mégis önfeledten nevet fel.

 - És hol találom a szobádat? – kérdezi széles mosollyal az arcán, miközben leveszi a lábát eddig fogva tartó, rendkívül kényelmetlennek tűnő fekete cipőit.

 Én odavezetem, ő pedig félénken leül az ágyamra, és nézelődni kezd.

 - Kellemes – ismétli meg a jelzőt, mit korábban az egész házra használt. Azért a zavarodottság még ott motoszkál benne, de tudom, hogy nemsokára ez is el fog múlni. Már csak egy kevés ideig kell beszélgetnem vele.

 - Hát köszi – felelem, és helyet foglalok mellette. – Hol szeretnél továbbtanulni? – teszem fel a legkézenfekvőbb kérdést, ezzel elkerülve a kínosnak nevezett csendet.

 - Az ELTÉN tanulnék. Pedagógus szeretnék lenni – válaszolja.

 - Az nem keres sokat – vágom rá, ő pedig megvonja a vállát.

 - Szeretem a gyerekeket – motyogja.

 - Ahogy láttam, a cicákat is – mosolygok rá bíztatóan, ő pedig vadul bólogat. – Nagyon aranyos lány vagy!

 - Köszönöm – suttogja szinte teljesen elalélva a meghatottságtól. Ritkán dicsérhetik. Talán ez lehet a kulcs hozzá.

 - Ugyan, komolyan mondtam – kezdem komolyan, és kicsit közelebb húzódom hozzá. Ő nem távolodik el. – Mikor megláttalak, egyből tudtam, hogy egy csodálatos ember vagy, aki megérdemli a törődést. 

 Ő nem szól semmit, csak elpirulva dörzsölgeti ruhájába izzadtnak vélt tenyereit. Kihasználom az alkalmat, és óvatosan megcirógatom felém eső karját, amibe látványosan beleborzong.

 - Gyönyörű vagy – suttogom a fülébe, ő pedig zavartan elkapja tekintetét. A nyakát kezdem el óvatosan csókolgatni, ő azonban halkan megszólal.

 - Áron… - suttogja.

 - Igen? – hajolok el tőle.

 - Én nem szeretnék veled még lefeküdni – mondja zavartan, és arrébb ül. Gondolhattam volna rá, elvégre egy félénk lányról van szó.

 - Értem – mondom szürkén, ő pedig feszülten fürkészi malmozó ujjait.

 - Te szeretnél tőlem valami mást is, vagy csak a szex érdekel? – hadarja, aztán összezárja a szemét, és úgy várja a válaszom.

 - Te szeretnél? – teszem fel a legkézenfekvőbb kérdést, ő pedig fülig pirosodik, és óvatosan bólint. – Akkor megpróbálhatjuk – vonom meg a vállam, és gyorsan elmosolyodom.

 - Sosem volt senkim – motyogja még mindig maga elé bámulva. – De te annyira aranyosnak tűnsz… és én régóta vonzódom hozzád.

 - Én is hozzád – hazudom, és lassan átkarolom, ő pedig a vállamra hajtja a fejét, és így ülünk csendben percekig.

 Egy kapcsolat. Ez az, amire tényleg nem volt szükségem, de ha már így alakult, legalább ezt is megtapasztalom. Pár héttel később a szeretkezés élményét is megismerhetem. Ki tudja? Talán még jó érzéssel is el fog tölteni, ahogyan Laura a mellkasomra hajtja fejét, és úgy alszunk el. De őszintén, valójában ez az egész értelmetlen számomra. Tudom, hogy csupán felesleges nyűg lesz a mindennapjaimban, de elvakultan mégis igent mondtam. Aztán majd meglátom, mit hoz a jövő.