2. Töredék

 A gimnáziumi évek valamennyi ember számára meghatározóak, én sem vagyok kivétel ez alól. Az első napom előtt állok. Felkelek, megmosakszom, kissé unottan fogadom nevelőszüleim bíztató szavait, és kisétálok a vonatállomásra. Utálom a közlekedési járműveket. Nem elég, hogy (a buszok ügyében) már a felszállásnál egy mogorva arc fogad, de az esetek többségében az utasok csak még többet rontanak az utazáson, amivel egyébként semmi bajom nem lenne. Sőt, kifejezetten szeretem figyelni a külvilágot, ahogy elsuhan mellettem, mintha nem is lett volna a szemem előtt. Most is az egyik ablak mellett foglalok helyet, táskámmal nem éppen kedves módon meghódítom a mellettem tátongó üres ülést is, hátha csupán antiszociális egyedek kívánnak mellém ülni, és nem mernek majd leszólítani, hogy szabadítsam fel, hanem inkább állnak egy helyben. Bedugom a fülhallgatóm, és elmerülök a zenében és látványban.


 Az egy órás utam egy buszra szállással végződik, ahol nincs szerencsém, nem tudok sehol sem helyet foglalni. Így viszont lehetőségem van egy kis nézelődésre. A legtöbb diák szemében enyhe félelmet látok, azonban vannak, akik a már jól ismert osztálytársaikkal csevegnek és nevetgélnek, kifejezetten hangosan. Az idősebbek rosszalló tekintetet küldenek feléjük, miközben mogorván Negrot majszolgatnak, amit gondosan beraktak táskájukba a fontos hétköznapi bevásárlás előtt, melyet természetesen mindig a csúcsidőben kell elintézniük, mikor is jogosan köthetnek bele a fiatalokba ilyen-olyan indokokkal, mint például adják már át a helyüket, mivelhogy ők öregek, fáradtak, és különben is, fáj mindenük. Egy harmincas éveiben járó férfi idegesen szorongatja kezében tartott táskáját, miközben percenként megigazítja nyakkendőjét, amin ellőt függetlenül valahogy képtelen vagyok változást felfedezni. Drága karóráján hasonló gyakorisággal figyelgeti az időt, abban reménykedve, hogy talán akkor lassabban telik. Egy kisgyerek rázendít, anyja, mivel tudja, hogy úgyis képtelen megvigasztalni, inkább úgy tesz, mintha észre sem venné. Azonban a legtöbb utas még nála is kevésbé tudja eljátszani, hogy nem az ő gyerekük, haragosan figyelik őket. Én inkább összehúzom magam, és zenét váltok.
 A leszállásnál, mikor sikerül kihevernem az utazás által okozott sokkot, már csupán néhány lépés választ el az iskolámtól. Sebesen lépegetek, alaposan megfigyelve minden épületet, nehogy lehagyjam a célpontot. Amint megérkezem, nem teketóriázok sokat a belépéssel. A gimnázium hatalmas épületében viszonylag értelmesnek tűnő diákok csevegnek, ecsetelik a nyári élményeiket. Az aulában álló tábláról leolvasom, melyik tanterembe kell mennem, és felé is veszem az irányt. Eleinte nem igazán leskelődök, csak ledobom a táskám középen egy teljesen szabad pad mellé, és levetem magam a székre. Előveszek egy könyvet, és sebesen körbenézek. Az első napon szinte parodisztikus látványt nyújt a sok kilencedikes küzdelme annak érdekében, hogy ne váljanak már az elején kitagadottá, mármint a szavaikkal élve lúzerekké. Valamennyien harsányan ecsetelik az életüket, sokan csak csodálva őket hallgatják, de vannak, akik hozzám hasonlóan egyedül ücsörögnek a padban, és nézelődnek.
 - Dögunalom – jelentem ki halkan egy sóhajtás kíséretében, és belemerülök az aktuális könyvembe.
 Nem sokkal később egy lány lép be a terembe. Egy pillanatra felnézek a könyvemből, és futva végigmérem. Magas, vékony testalkatú, és arcú. Természetesen egyenes, hosszú, sötétbarna haja kibontva omlik a vállára, szeme színét ilyen távolságból nem igazán látom, attól függetlenül, hogy viszonylag nagy. Hófehér bőrén szinte virítanak vöröses telt ajkai. Rendkívül különleges arca van, és bár első ránézésre valóban gyönyörű, van benne valami egészen groteszk, melynek okára sehogy sem tudok rájönni. Öltözéke nem hivalkodó. Szürke pólót visel, rajta valami koreai felirat, hozzá pedig fekete csőfarmer párosul. Egyszerű, fehér vászoncipő van rajta, ráadásul nem is a márkás fajta. De ez egyáltalán nem hat visszataszítóan. Inkább szimpatikusnak tartom, hogy nem érdekli, hogy nincs rávarrva nyolcvanezer forintért egy csillag. Tekintetével helyet keres. Mivel már szinte csak a mellettem lévő székre nincs még rádobva táska, így itt állapodik meg, és lendületes lépésekkel halad felém.
 - Szia! Foglalt ez a hely? – kérdezi tárgyilagosan.
 - Nem. Ő itt a képzeletbeli barátom, Fred – vágom rá ösztönösen.
 - Értem… - motyogja, majd hunyorogva méregetni kezdi a széket.
 - Gondolom, nem bánja, ha az ölébe ülsz. Sőt, talán még örülne is neki, tekintve, hogy kan vér csörgedezik az ereiben – magyarázom, miközben lapozok egyet a könyvemben. Ő nem mozdul, látszólag megrémült a kissé perverz poénomtól. – Szar volt, felejtsd el! – legyintek.
 - Azért… Bocs, Fred – szabadkozik egy fél mosollyal az arcán, és óvatosan leül, táskáját sietősen levágva maga mellé. – Enikő vagyok, de rühellem ezt a nevet, így mindenki Encsinek hív, bár ez se sokkal jobb – hadarja, kezet nyújtva nekem.
 - Áron – fogadom a gesztust, és visszamélyedek a regényembe. Nincs túl sok kedvem az ismerkedéshez, de azért még futva rákérdezek: - Meddig gyakoroltad ezt a bemutatkozást?
 - Már egy ideje így üdvözlök mindenkit – vonja meg a vállát. – Mit olvasol? Azon kívül az iszonyat sokatmondó válaszon kívül, hogy könyvet.
 - Francba, lebuktam – sóhajtok tettetett csalódottsággal, majd megmutatom a borítót.
 - Nem rossz – biccent. – Én is ettől az írótól olvasok jelenleg – teszi hozzá, és előveszi az ő regényét a táskájából.
 - Már túl vagyok rajta – legyintek. – De ez jobb.
 - Ízlések és pofonok – vonja meg a vállát.
 - So deep – bólintok megjátszott elismeréssel.
 Egy darabig csend áll be köztünk, amelyet természetesen ő tör meg.
 - Nem vagy túl beszédes – jelenti ki halkan.
 - Ellenben te nagyon szeretsz csevegni – mondom, és rátekintek egy pillanatra.
 - Ó, nem. Csak közvetlennek tűntél a perverz képzeletbeli barátoddal – vigyorog szemtelenül.
 - És a könyvemmel? – mutatom felé az említett tárgyat egy kedves mosollyal az arcomon, mire halkan elneveti magát. Ez a hang teljesen másnak hat, mint Alexandra vihogása. Sokkal finomabb és nőiesebb. Nincs benne semmi kihívó, és mégis ott rejtőzik az a kedves pimaszság, ami megmozgatja valamennyi férfi fantáziáját. Végre megfigyelem a szeme színét. Zöld, a pupillái pedig különösen tágak. Akár egy macska. És végre feltűnik rajta az a furcsaság, amitől eleinte kissé groteszknek tűnt. Arcvonalai bár finomak, és bőre is szinte makulátlan, egy-két szeplőt leszámítva, fülénél lévő alsó állcsontja erősen kiáll. Egyáltalán nem teszi csúnyává, csupán kissé szokatlan.
 - Legalább jó az ízlésed – vonja meg a vállát hanyagul, és egy hirtelen mozdulattal feláll. – Megyek, kicsit körbeszaglászok, hátha van valami értelesebbnek mondható társaság, ahova odacsapódhatok – mutat maga mögé.
 - Oké – bólintok, és visszanézek a könyvemre. Valójában mondanék mást is. Megkérdőjelezném társaságom élvezhetőségét, érdeklődnék még róla, de nem teszem. Ő is habozik egy darabig, talán a kimondatlan szavaimra vár, de végül inkább csak így szól:
 - Még dumálunk! – int, és elmegy.
 Óvatosan kipillantok könyvemből, tekintetemmel őt keresem. Látszólag gyorsan megy neki a beilleszkedés, vissza se néz rám. Nem különösebben zavar, sőt, jó dolognak tartom, hogy ennyire közvetlen. Talán így engem is be tud csalni a társaságba a későbbiekben, és lehet, lesz köztük egy-két értelmesebb fazon, akikkel el lehet normálisan beszélgetni.
 A tanítás gyorsan eltelik, csupán négy osztályfőnöki órát tartanak meg bevezető gyanánt. A tanárnő szimpatikus, látszik rajta, hogy volt már tapasztalata osztályfőnökként. Nem hadar, mégsem túl körülményes. Mindent elmond, amit tudnunk kell, és minket is korunknak megfelelően kezel, a magázást leszámítva, bár nekem kifejezetten tetszik ez a fajta bánásmód. Picit magasztosabbnak érzem magam. Mikor végleg kicsengetnek, sebesen kapom a hátamra a táskámat, mivel Zolival megbeszéltük, hogy első nap találkozunk, és mindent részletesen kidumálunk. Mikor felvetette az ötletet, kissé meglepődtem, nem gondoltam volna, hogy ennyire fontos vagyok neki.
 A Hősök terénél beszéltük meg a találkát, így oda veszem az irányt. Nincs messze az iskolámtól, csupán egy tíz percet kell gyalogolnom. Hamar megpillantom Zolit, aki türelmetlenül topog a tér közepén, mikor megpillant, széles mosoly terül szét arcán, és felém indul.
 - Szevasz, Áron! – köszön barátságosan, egy gyors pacsi kíséretében.
 - Ej, de jó kedved van. Ilyen jól sikerült a mai nap? – kérdezem.
 - Ja, fogjuk rá – rántja meg a vállát. – Hát neked?
 - Az osztálytársaim értelmesnek tűnnek, az osztályfőnök is szimpatikus. Bizonyos értelemben ez egy jó nap volt – ecsetelem kimérten.
 - És a csajok? – bök oldalba vigyorogva.
 - Vannak. Mi van velük? – kérdezem, pedig tudom, mire célzott.
 - Jaj, hát tudod te… Vannak jó csajok? – fordul felém csillogó szemekkel.
 - Biztos, annyira nem bámészkodtam – vonom meg a vállam, aztán eszembe jut Enikő. Őt végül is lehet szépnek mondani. De nem különösebben hozott lázba ahhoz, hogy említésre méltó legyen. – Nálatok? – nézek rá. Valójában nem érdekel, de illik, hogy viszonozzam az effajta érdeklődést.
 - Akadnak – vigyorodik el sokat sejtetően.
 - Na, Zoltán, becsajoztál? – kérdezem kaján vigyort erőltetve az arcomra. Nem vagyok oda ezért a témáért, de valahogy muszáj azt mutatnom, hogy nem vagyok homoszexuális, mert a korosztályomban, aki nem érdeklődik különösebbe a nők iránt, már élből annak számít.
 - Inkább csak szemezgettünk – vallja be zavartan leszegezve tekintetét.
 - És Szandra? – kérdezek rá hirtelen, ő pedig látványosan elkeseredik.
 - Mit tudom én. Biztos Mátéval hentereg most is, úgyse vették fel őket sehová – legyint egy erőltetett nevetés kíséretében, és rám mosolyog. – Nem számít. Tényleg. Csak egy éjszaka volt.
 Mindketten tudjuk, hogy igenis számít, bár azóta, amióta elmesélte, nem beszéltünk a dologról. Viszont mikor a lány Mátéval összejött, Zoli összeroppant. Azt mondta, családi ügy, de láttam rajta, mi bántja igazából. Bár sosem értettem, miért nem vallja be, legalább nekem, de végül a szégyenérzetére fogtam, és általános dolgokkal vigasztaltam. Amikor hét éves voltam, és édesanyám elhunyt, ő volt az egyetlen, aki próbálta bennem tartani a lelket, bár addigra, mire újra tudtam iskolába járni, romokban hevertem. Az érzelmeim szinte teljesen elpárologtak. A bánat maradt bennem pár hónapig, aztán azt is eltemettem magamban, mert úgy éreztem, szükségtelen. Zolinak nem tűnt fel különösebben rémisztő átalakulásom, sőt, örült neki, hogy már nem bánkódom. Bár jól is lepleztem érzéketlenségem, ahogy azt máig rendíthetetlenül teszem.
 - Rendben – motyogom halkan. – Nálunk is van egy szép lány, de… nem különösebben érdekel. Beszélgettünk néhány szót, és a padtársam, de semmi extra. Olyannyira nem, hogy ezért sem mondtam az elején – teszem hozzá, mintegy mellékesen, hogy kicsit kibillentsem a rosszkedvből.
 - Hogy hívják? – érdeklődik kedvesen.
 - Enikő – felelem. Aztán feltűnik, hogy még nem gyújtott rá egyszer sem, és ez kissé meglep. – Már nem dohányzol? – kérdezem.
 - Ja, de – nevet fel, és előveszi a dobozt. – Kérsz egy szálat? – kínál meg, szokásához híven.
 - Nem azért kérdeztem – tolom el a Pall Mall-t, ő pedig meggyújtja a kiválasztott szálát, és mélyen beszívja. – Mikor tervezel leszokni?
 - Már ritkultak az adagok. Eddig egy dobozzal szívtam el naponta, most csak féllel – jelenti ki büszkén, lepöckölve az elégett hamut. – Bár őszintén megvallva ez se könnyű, és nem segít sokat az sem, ha eszembe juttatod – nevet rám szabad kezével a tarkóját vakargatva.
 - Tényleg nagyon jó kedved van – biccentek.
 - Most olyan stabilnak érzem az életem – magyarázza.
 Még egy darabig beszélgetünk általános dolgokról, mesél a görögországi nyaralásukról, arról a néhány rock koncertről, amikre elment, a gólyatáborról, (ugyanis velünk ellentétben, náluk volt) aztán pár óra múlva mindketten hazafelé vesszük az irányt. Szerencsére épp eleget sétáltunk ahhoz, hogy ne kelljen buszoznom a vonatállomásig, így meg is ragadom az alkalmat, és gyalog sietek el oda. Nem is kell sokat várni a járatomra, hamar megérkezik, és szerencsémre nincsenek is seregnyien rajta. Felülök egy szabad helyre, és megtartom a szokásos szemlémet az ablakból.
 Bár eleinte ódzkodtam attól, hogy Budapestre járjak gimnáziumba, most megállapítom magamban, hogy jól tettem, hogy ide jelentkeztem. Szép hely, és minden van itt, ami hasznos lehet. Nem úgy, mint abban a kisvárosban, ahol tizenöt éve tengetem mindennapjaimat. Úgy önmagában az egész országgal nem vagyok megelégedve, a legnagyobb álmom az, hogy felnőttkoromra kiköltözzek külföldre, mint minden normálisabb korombelinek. Hogy hova, azt még nem tudom. Talán Németország lesz a legjobb, ott rendben van a gazdaság, és most úgyis azt tanulok második nyelvként. Talán már az egyetemet is ott kéne kezdenem, és akkor nem a munkám során fogok rájönni, hogy élőbeszédben mégsem tudok annyira németül. Bár az angollal sosem volt problémám, nem árthat, ha képes vagyok folyékonyan dumálni magán az ország anyanyelvén is.
 Ilyen, és ehhez hasonló dolgokon kattog az agyam, amíg le nem szállok a vonatról, és haza nem megyek kíváncsi nevelőszüleimhez, akik természetesen rögtön kérdésekkel bombáznak, amint átlépem a küszöböt. Mindet türelmesen megválaszolom, aztán elvonulok egy kicsit a szobám nyugtató magányába. Kiülök a párkányra Kira kíséretében, és könyvvel a kezemben figyelem tovább az utca egyre sötétedőbb csendjét.