1. Töredék

 Unottan kopogtatom a tollamat a padon, már csak pár perc van a felvételiből, de rég végeztem. Végre csengetnek, én pedig felkapom a táskám a hátamra, és egyedül lépek ki az ajtón. Hallom, mellettem mindenki a feladatok nehézségéről beszél. Én egyből megbirkóztam mindennel, tanulási problémáim sosem voltak. Csak az emberi kapcsolatok terén nem jeleskedem. Édesanyám halálával kezdődött… Hat éves voltam, akkor kezdtem az iskolát. Volt is egy pár hónap kihagyásom, amikor is anyukám kórházba került, és utána, mikor már nem tudták megmenteni… Apa már rég nem élt velünk, elhagyta anyukámat mikor én még pici voltam. A bátyámat is magával vitte. A kórterembe csupán én járkáltam anyát meglátogatni, volt, hogy alig engedtek be. Sírva kellett könyörögnöm, mondván, én vagyok az egyetlen, aki mellette van. Egy ritka betegsége volt, a szívével voltak komoly gondok. Már előtte is, de mikor már biztos volt, hogy nem élhet sokáig, akkor ment el a kórházba.

 Ültem az ágya fölött, néztem kiüvegesedett tekintetét. Vékony, kifehéredett kezét kezemben nyugtatta, nehezen lélegzett. 

 - Áron – lehelte, én pedig figyelmesen lestem, mit kíván mondani. Csak ritkán nyitotta szóra száját, hiszen nehezen beszélt. – Köszönöm, hogy itt vagy mellettem de – légzése megakadt, egy pillanatra elhallgatott -, azt kérem, menj haza!

 - Ugyan, dehogy megyek! – jelentettem ki ellentmondást nem tűrő hangon.

 - És ha ez az utolsó kívánságom? – nézett rám könnyes szemekkel.

 Elgondolkoztam. Megéri nekem teljesíteni? Nem akartam teljesíteni, bizakodó voltam. Gyerekként csak a legjobbakra számítottam. Hiszen anyukámról volt szó. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy ne legyen mellettem.

 - Én minden percben látni akarlak, anyu! – erőszakoskodtam, bár mint később rájöttem, rosszul tettem.

 - Nem akarom, hogy holtan láss – motyogta, s akkor felerősödött a légzése. 

 Hörögve kapkodta a levegőt, szívének ritmikus ütése felgyorsult, és teste remegni kezdett. Nem tudtam cselekedni, rémülten szorítottam meg a kezét, és zokogni kezdtem.

 - Anya? Anya! Mi van veled, anyu? – kiáltottam kétségbeesetten. El akartam rohanni, de a lábam képtelen volt rá, hogy mozduljon. Csupán ott térdeltem, testem minden porcikája remegett, és csak könnyeimet nyelve bámultam, hogyan szalad ki édesanyám szeméből az élet, s vele együtt hogyan csendesedik el az addig hevesen csipogó gépezet, mely a néhai szívverését tükrözte. Másra nem emlékszem ezután, csak arra, hogyan rángattak ki az orvosok, amíg én foggal-körömmel ragaszkodtam ahhoz, hogy magamhoz szorítsam a halotti testet, melyben alig-alig lehetett anyukámat felfedezni. Tekintete üresen pásztázta a plafont, arcából kifutott minden, mely érzelmet mutatott volna.

 Én pedig megtörtem, és többé képtelen voltam arra, hogy valódi érzelmeim legyenek. Nevelőszülőkhöz kerültem, akik bár rendkívüli együttérzést mutatnak a történtekért, és nagyban megsegítik az életem, egyszerűen nem tudok kötődni hozzájuk.

 - Hogy sikerült a felvételi? – kérdezik kedvesen, mikor hazaérek.

 - Jól – felelem. – Szerintem meglesz – teszem hozzá, hogy ne tűnjön túl rövidnek a válaszom.

 - Hiszek neked, hiszen okos vagy! Büszkék vagyunk rád! Ha felvesznek, kapsz valami ajándékot is – mosolyog rám nevelőanyám kedvesen. 

 - Köszönöm szépen! – erőltetek magamra is valami hasonló mimikát, aztán várok egy kicsit, hátha akarnak még valamit mondani, vagy kérdezni. De utamra engednek, így felmegyek a szobámba.

 A párkányon ülök, kezembe veszek egy könyvet, de csupán néha-néha pillantok bele futólag, valójában az ablakon át figyelem az itt viszonylag csendes utcákat. Kira, a macskám felugrik mellém, az ölembe hajtja a fejét, és csendesen szuszog. Óvatosan simogatom, miközben gondolatfoszlányimmal játszadozok. Az emberek olyan egyszerűek. Mintha bábuk lenének, néhány bugyuta gondolattal, értelmetlennek mondott, ám számomra legbelül mégis irigyelt érzelemmel. Bár talán magamnak teszek jót azzal, ha elnyomom. Megkímélem magam a bánattól, mely már éppen eleget mutatkozott az életemben ahhoz, hogy végleg elfelejtsem érezni.

 A háztetőkön madarak ücsörögnek, gondtalan feketerigók, talán azt se tudják, hogy alattuk morajlik a város. Zsémbes nagymamák küzdenek a bevásárlástól meghízott szatyraikkal, megfáradt anyukák pedig nyavalygó gyereküket vonszolják hazafelé, hiszen most van vége az iskolának. Néhány osztálytársam is elhalad az ablak alatt, hangosan röhögve, mintha bárkit is érdekelne, hogy nekik most jó kedvük van. Az egyik azonban megpillant a párkányon, és hangosan felkiált: 

 - Hé, Áron! Nincs kedved lejönni velünk a folyópartra kipihenni a felvételit?

 Rögtön tudom, hogy ez mind az ivást takarja, de különösebben nem zavar. Bár nem vagyok túlzottan oda az alkoholért, most mégis úgy érzem, talán jól esne egy kevés, hiszen úgyis nemsokára elbúcsúzhatok ezektől a jelentéktelen valakiktől, akik cseppet sem úgy viselkednek, ahogy a korukban illene. Bár annyit buktak, hogy nem csodálkozom.

 - Oké, mindjárt lent vagyok – szólok vissza, és leugrom a párkányról. 

 Leérve nevelőszüleim meglepett tekintetei fogadnak, hiszen nem gyakran járkálok el itthonról. Természetesen rá is kérdeznek hová megyek.

 - Csak kicsit kimozdulok az osztálytársaimmal. Tízre itthon leszek – felelem habozás nélkül. Nem félek attól, hogy az alkoholtól nehezen tudom majd visszavonszolni magam, hiszen csak néhány kortyot tervezek inni. Az, hogy nem vagyok eszemnél, senkinek sem jó, de egy biztos, nekem a legrosszabb.

 Nevelőszüleimet nem zavarja, hogy kis akarok mozdulni, sőt, örülnek neki, hogy kicsit belekóstolok a társasági életbe.

 - Hogyhogy beadod a derekad? – fogad röhögve Máté. – Nem igazán szoktál lejárkálni velünk sehová.

 - Ez most egy ilyen alkalom. Szimplán kedvem van hozzá – vonom meg a vállam.

 - Uncsi válasz – legyint Alexandra. – Erre azt kell felelni, hogy egyszer az életben igazán be akarsz baszni! – vigyorog sokat sejtető csillogással a tekintetében. 

 - Szart – vágom rá szürkén. – Egy doboz sörrel bőven beérem. Legalább én tisztában leszek másnap is a történtekkel, és nem tudok mit megbánni.

 - Na, látod, Szandi, a srác az uncsi, nem a válasza – csíp bele játékosan Geri a lány sötét bőrébe. amire reakció gyanánt pajkosan felkacag. Számomra ez a hang kifejezetten irritáló, azonban a társaság többi hímneműtagja kihívó vigyorral konstatálja, Szandra legnagyobb örömére.

 - Na, menjünk, mert a végén ránk esteledik! – szól közbe Tina kissé feszülten. Látszólag nem bírja elfogadni, hogy nem rá szegeződik minden figyelem.

 - Kit zavar az? Van kültéri világítás – mutat az egyik utcai lámpára Zoli. Ő talán a csapat legértelmesebb tagja, attól függetlenül, hogy az ivás és dohányzás gyakori hobbija. Néha azért el tudok vele beszélgetni, és van, hogy megoszt velem olyanokat, amiket mással nem. Ettől függetlenül nem tartom a barátomnak. Csak egy személy, akivel elvagyok, ha rászorulok.

 - A parton is, nagy okos? – kérdezi Tina, felvont szemöldökkel és keresztbe tett kézzel.

 - Nem messze az „ivóhelyetektől” van - szólok közbe. – De ha nincs, titeket az se igazán fog zavarni, hiszen úgy le szoktátok inni magatokat, hogy tök mindegy, van-e fény, vagy nincs, így se-úgy se láttok el az orrotokig sem.

 Tina elhallgat, és feszülten leszegi tekintetét. Nemsokára nyakunkba vesszük a várost. A folyópart nincs messze, csupán néhány házzal arrébb fekszik. Mellette egy kisebb erdős rész, nem sokkal arrébb pedig egy-két bár található. Bár Alexandra az egyetlen, aki bőven tizennyolcnak néz ki, még csupán tizenhat éves. Egy évet bukott hetedikben, az első osztályt pedig nyolc esztendős korában kezdte. Közülünk Máté az egyetlen, aki elérte a felnőtt kort, így ő intézi el a közös pénzből összedobott innivalók vásárlását. Állítása szerint a mostani felvételije kifejezetten jól sikerült, de unintelligens tekintetét pásztázva erről más véleményem van. Végül is ki tudja? Ha ennyi küzdelem után végre eljutott nyolcadik osztályba, lehet, most is összeszedte magát egy kicsit. Egyedül Zolinak hiszem el, hogy fel fogják venni a kívánt iskolájába, mert nem számít rossz tanulónak.

 A víz mellett, egy nyugodt részen leülünk, kezünkbe vesszük az üvegeket, és egy ideig csendben figyeljük a víz lassú hullámzását. A többiek bizonyára arra gondolnak, mennyire fognak hiányozni egymásnak, hiszen fél év múlva elszakadnak útjaik. Én inkább azon töröm a fejem, mit fogok kezdeni az életemmel. Nagy valószínűséggel egyedül fogok meghalni, de legalább jó munkám lesz. A tanulással sosem volt problémám, és szerintem nem is lesz. Főként arra koncentrálok. Azonban túl a felvételin talán nem lenne rossz dolog gyakorolni az emberi kapcsolataim építését. Ha ügyesen is dolgozom, nem árthat néhány számomra hasznot nyújtó üzletember, vagy bárki, aki megkönnyítené az életem. És hogy a családról mit gondolok? Természetesen vágyom rá. De egyelőre nem ez az elsődleges, és talán a gyerekek csak megnehezítenék a jövőmet. Bármi is legyen, mindent el fogok követni, hogy győztesként lépjek ki az értelmetlennek tűnő és véges pokolból, amit egyszerűen csak életnek nevezünk.

 Az első kortyot Tina húzza le a pálinkájából, majd fel is köhög.

 - Ez erős – vicsorog hunyorogva, és bár mind látjuk tekintetén, hogy nem ízlik neki, még egyet kortyol az italból. – Kértek? – nyújtja felénk, mint aki minél előbb meg akar tőle szabadulni, de közben erősen szorongatja az üveget.

 - Idd csak meg – biccent Geri, és ő is megkóstolja a kezében tartott whisky-t. – Na, ez király cucc. Nem véletlen, hogy mindig ezt iszom.

 - Uh, megkóstolhatom? – kérdezi csillogó szemekkel Szandra, és meg sem várva a választ, kiveszi a kezéből. – Nagyon finom! – adja vissza elégedetten.

 Amíg a többiek el vannak foglalva egymás italának kóstolgatásával, én nyugodtan iszogatom a sörömet. Tőlem senki sem kér, és még ki is röhögtek, hogy nem rövidet vettem. Mintha közülük bárki is szeretné igazából.

 Rövidesen mindenki kezdi elveszteni az eszét. A lányok egymást felváltva vihognak valami Máté által elsütött poénon, mely normális esetben egy csecsemő számára sem szórakoztató. Röpködnek a felesleges káromkodások, és nem sokkal később a ruhák is. Sztriptíz veszi kezdetét. A lányok nem győznek eléggé vonaglani, látszólag a másik legyőzése a cél. Egyenesen hányingert keltő a látvány számomra, és tényleg nem az alkohol az oka. Az egészben van valami rendkívül szánalmas és nevetséges, miközben egy átlagember számára inkább csak sajnálatra méltó. Ahogy a januárnak köszönhetően enyhén hűvös levegővel nem törődő, kissé hiányos öltözetben lévő fiatal lányok esnek-kelnek, és a fiúk ölében találnak támaszt, hogy ők ezt kiélvezve nyúlkálnak a még rajtuk maradt fehér neműkben, és közben össze-össze röhögnek. Égbe meredt hímtagjaikban hagyták eszüket, a lányok pedig egészen egyszerűen élvezik az alkoholtól való kiszolgáltatottságot. De nem lépek közbe. Csak ülök, és figyelem az eseményeket. Majd másnap megbánják. Ez az élet rendje. Nincs okom rá, hogy segítsek megfékezni a döntéseiket, még ha józan paraszti ésszel sem mondhatók jónak. 

 - Hé! – böki meg a vállam Zoli, ezzel kizökkentve a gondolataimból. Érdeklődve megfordulok, ő pedig a kezembe nyom még egy doboz sört. 

 - Köszi, nem kérem! – mondom, de ő visszanyomja az italt nyújtó kezem.

 - Idd csak meg, a másikat ennyi idő alatt már csak lebontotta a szervezeted! – jelenti ki.

 Sóhajtok, kinyitom a dobozt, és belekortyolok.

 - Te nem akarsz csatlakozni? – mutatok a műsör felé, ő pedig egy halvány fél mosollyal reagál.

 - Asszem megvagyok nélküle – feleli, és elővesz egy doboz Pall Mallt. – Kérsz egy szálat? – nyújtja felém.

 - Nem dohányzom – rázom meg a fejem.

 - Jól teszed. Én is le akarok szokni – mondja, és szájába veszi a cigarettát. Meggyújtja, az halvány vörös kis fénypontként felizzik az éjben. Tüdőre szívja a nikotint – meg sem szédül tőle -, majd kifújja a füstöt.

 - Nem értek hozzá túlzottan, de azt hiszem, nem jól csinálod – nevetek fel erőltetetten. 

 - Neked van valami szenvedélyed? – kérdezi, és mutatóujjával megpöccinti a szálat.

 - Káros?

 - Akár – vonja meg a vállát. Elgondolkozom. Mint ahogy nem is kötődöm senkihez, ugyanúgy nem is függök semmitől különösebben. Persze, vannak dolgok, amiket szeretek csinálni, ilyen például az olvasás. De bármikor képes lennék letenni a könyveket, akár több hétre is, ha kéne. 

 - Tudtommal nincs – felelem továbbra is elmélázva.

 - Ha lenne, akkor tudnád, milyen nehéz is leszokni róla.

 - Hát azért el tudom képzelni – erőltetek barátságos vigyort az arcomra.

 - Akkor jó – mondja, majd egy utolsót szív a cigarettából. Leejti a homokba, és rálép a még füstölgő csikkre. Ránéz a karórájára, majd újból felém fordul. – Fél tíz. Megyünk lassan?

 Válaszul bólintok, és felállok a magam alá húzott farönkről. Még így is kissé homokos a nadrágom, így leporolom. Hangtalanul próbáljuk elhagyni a társaságot, ám nem sikerül észrevétlennek maradnunk.

 - Hé, ne menjetek még, most akartunk fürdeni! – bukdácsol utánunk fél magassarkújában Alexandra, és hasra is esik. – Hoppá! Elestem – röhög fel.

 - Tél van – mondom egyhangúan.

 - De olyan jó az idő! – kiáltja, elnyújtva az utolsó szótagot, és bután nevetni kezd.

 - A temérdek alkoholmennyiség felmelegített – veregeti meg a vállát Zoli, és felsegíti. – Menj haza, pihend ki magad!

 - Te is tök uncsi vagy. Alig ittál! Biztos buzi vagy – dadogja Szandra, aztán megakad, és inkább ismét röhögésbe kezd, mintha ez helyettesítené az iménti beszólásának magyarázatát.

 - Te meg egy ribanc – vágja rá válaszul ösztönösen, a lány kacagása azonban elnyeli a hangját. Megragadom Zoli karját, és elrángatom a helyszínről. Senkinek nincs szüksége most egy bunyóra, értelmes vitába enyhén illuminált állapotban pedig szinte lehetetlen kezdeni.

 - Idióta kurva – motyogja, ahogy a járdán sétálunk hazafelé. Remegő kézzel veszi elő ismét a cigarettát rejtő dobozát, és rágyújt. – Ha tovább provokál, nekiesek.

 - Túl könnyen felidegesíted magad – felelem, és kidobom a már üres sörös dobozt. – Te is tisztában vagy azzal, hogy nem volt tudatánál. Azon se csodálkoznék, ha a parton esne át első szexuális élményén.

 - Szandi? Ő már rég túl van rajta – legyint, és feje fölé fújja a füstöt.

 - Igen? – nézek rá. Valójában nem vagyok meglepve, de nem baj, ha azt látja rajtam. – Ki volt a „szerencsés”?

 - Mindketten sokat ittunk… - kezdi a földet pásztázva, és lepöcköli az elégett hamut a cigarettáról.

 Megvetéssel a szememben rászegezem a tekintetem.

 - Nem vagy normális – rázom a fejem.

 - Tudom – sóhajt. – Utólag belegondolva… Nem volt a legjobb döntés, de nem igazán tudtam uralkodni magamon. Az a hivalkodóan mély dekoltázs, azok a kávébarna szemek és bőr… Ja, akkor még a származása se zavart. Sőt, mint mondtam, kifejezetten izgatónak találtam a csokit – vigyorog rám, miközben hatalmas átéléssel meséli, hogyan fektette le az osztály egyik legostobább nőszemélyét. – Kacéran vigyorgott, hófehér fogaival sebesre harapta ajkaim, és…

 - Oké, asszem, többre nem vagyok kíváncsi – teszem magam elé védekezően a kezeim. 

 - Még senkinek sem meséltem el – vallja be őszintén, majd megtorpan, és rátapos az imént leejtett csikkjére. – Kérlek, ne ítélj el!

 Elgondolkozom. Van-e egyáltalán jogom ahhoz, hogy bárkit is elítéljek? Nem vagyok én se a nem létező Isten, se az anyja. Mégis… Úgy érzem, én vagyok az egyetlen, aki normálisan gondolkodik, és eddig nem tett olyat, amit oka lenne megbánni. Érintetlen vagyok, ártatlan vagyok. Még valódi szenvedélyem sincs.

 - Megbántad? – kérdezem tőle.

 - Mind a ketten nagyon élveztük a dolgot, és annak a tudatában csináltuk, hogy ennek nem lesz folytatása… Szóval azt hiszem, nem – motyogja.

 - Akkor nem ítéllek el – kényszerítek magamra egy kedves mosolyt, és folytatom a sétát.

 Ő hálásan lépked mellettem tovább, amíg haza nem érek. Ott egy intéssel elbúcsúz, és megy tovább, a saját otthonába. A házban csend van, azt hinné az ember, hogy már mindenki alszik. De én tudom, hogy nevelőanyám türelmesen várt rám, és ez az elméletem be is válik. Újságot olvasgat, amikor belépek az ajtón.

 - Szia! – köszönök neki, és felakasztom a kabátom.

 - Szia! Hogy érezted magad? – érdeklődik mosolyogva.

 - Elment – vonom meg a vállam. – De megyek aludni, mert kissé elfáradtam – teszem hozzá, ő pedig megértően bólint. Nem kérdezősködik többet. Próbál a lehető legjobb nevelő lenni. Talán azt hiszi, azért vagyok ennyire egyhangú vele szemben, mert haragszom rá, amiért megpróbálja az anyámat helyettesíteni. 

 Miután lefürödtem, leheveredek az ágyamba, és nekikezdek a szokásos éjszakai gondolkozásnak. Nehezen alszom el általában, és tudom, ez a fáradtságom ellenére se lenne másképp. Eszembe jut a rövid veszekedés, amely lezajlott Zoli és Alexandra között. Ki lenne ideges attól, ha egy ittas ember csupán meggondolatlanságból a fejéhez vág valami primitív káromkodást? Láttam valamit a fiú szemében… Már előtte is, ahogyan figyelte a kis táncbemutató lezajlását. Szerintem neki többet jelentett az az egy éjszaka, csak még magának sem meri bevallani. Vonzódik a lányhoz, de ő ezt nyilván kínosnak tartja, hiszen ő is látja, hogyan viselkedik. Bárkinek odaadta volna magát, de éppen akkor Zoli volt kéznél. És ezt ő is tudja, ezért szabadkozik. De bárhogy is próbálom, nem tudom sajnálni… Ő volt a hülye, hogy belement a dologba, hogy nem gondolt arra, hogy ezzel talán még jobban magához láncolja a Szandra iránt táplált érzelmeit. Ilyenkor jó, hogy én mentes vagyok ezektől. Csupán átveszik az irányítást az elmém felett, amire nagyobb szükség van az életben. 

 Az oldalamra fekszem, és lehunyom a szemem. Egy ideig még győzködöm magam arról, hogy nem hiányoznak az érzelmek, aztán szépen lassan elalszom…