3. Töredék

 Karácsony közeledtével, már úgy érzem, elég jól beilleszkedtem az osztályba, bár közel sem annyira, ahogy a többiek összeszoktak. Nem vagyok túl közvetlen, és ez biztosan az osztálytársaim számára is feltűnt, bár Enikő gyakran kikéri a véleményem egy adott témában, vagy csak egyszerűen próbál bevonni beszélgetésekbe. De nem szeretek a társaság középpontja lenni, még pár szó erejéig sem, úgyhogy legtöbbször szívesebben olvasgatok. Most is így teszek, arra várva, hogy becsengessenek. Reggel van, még csupán néhány diák bóklászik a folyosókon, és ücsörög a teremben egymás társaságát kiélvezve. Én csendben bújom a könyvem, mikor hirtelen nyílik az ajtó, és Enikő lép be rajta. Nem rakom le a könyvet, de örülök, hogy legalább néhány szót tudok váltani valakivel. Ő azonban nem azzal a szokásos vehemenciával vágja le magát mellém, és köszön mindenkinek boldogan. Helyette elmormol egy halk „Sziasztok!”-ot és óvatosan ereszkedik le a székére.

 - Minden oké? - kérdezem egy kis habozás után.

 - Persze – bólint, és egy gyors mosolyt erőltet magára.

 - Nem puhatolózok – konstatálom, és visszamerülök a könyvemben. Ezzel finoman céloztam rá, hogy látom rajta, hogy gond van, de tudom, ha könyörögnék, se mondaná el. Enikőt látszólag meglepi ez a fajta reakcióm, de inkább figyelmen kívül hagyja, és elfekszik a padon.

 - Fáradt vagyok – jelenti ki hirtelen, mintha magyarázatnak szánná. Talán tudja, hogy nem győzhet meg, de nagy valószínűséggel ez a legjobb érv, amit hirtelen ki tudott találni.

 - Hosszú volt az éjszaka? – mosolygok rá, ezzel picit kizökkentve a melankolikus állapotból. Hirtelen kissé rosszalló tekintetet küld felém, aztán megenyhülnek vonásai, és csak ennyit felel halkan, mindenféle tettetett lelkesedés nélkül:

 - Naná, mint mindig.

 Nem szólok többet, bár kissé zavar ez a fajta viselkedése. Máskor ő az, aki erőlteti a beszélgetést, most azonban, mintha tőlem nem megszokott módon, mintha átvettem volna a szerepét. A közénk letelepedett csönd viszont hihetetlenül nyomasztó, így mégis úgy döntök, hogy megtöröm:

 - Te se várod a karácsonyt? – nézek mélyen zöld szemébe, melyben hirtelen az addiginál is nyomasztóbb bánat tűnik fel. Lehunyja, mély levegőt vesz, és egy széles mosollyal válaszol:

 - Hogy te milyen pesszimista vagy! Ki ne várná a karácsonyt? – kérdezi vissza, pimaszul belecsípve a karomba.

 - Például én – felelem, arcáról pedig lehervad a látszólagos boldogság. – Nincs értelme a családi ünnepeknek család nélkül – teszem hozzá szürkén.

 - Elhiszem – suttogja egy együtt érző tekintet kíséretében, és az imént pajkosan érintkező kezét, most óvatosan ráteszi a vállamra.

 Félresöpröm ujjait, és küldök felé egy kényszeres mosolyt.

 - Ne sajnálj, már hozzászoktam. És amúgy is. A karácsony faszság. Biztos gyönyörű, de én valahogy nem érzem a szellemét – vonom meg a vállam.

 - Pedig van neki – biccent. – Bár most valahogy… Én is arra vágyom, bár ne lenne – suttogja, cipője orrát bámulva.

 - Minden oké lesz – nézek rá komolyan, ő pedig egy mosollyal az arcán bólint. Bár nem hiszem, hogy meggyőztem, de abban biztos vagyok, hogy jól esett neki.

 Már egyre többen vannak a teremben, és lassan be is csengetnek, bár tanításnak szinte nyoma sincs. Mindenki ünnepi lázban ég, a tanárok nagy részét is beleértve. Csupán matekórán áll a tábla előtt Klára tanárnő savanyú arccal, úgy darálva az anyagot, mint ahogy azt bármikor máskor tenné. 

 Enikő reggeli hangulata sehogy sem hagy nyugodni, nem ezt szoktam meg tőle. Egész nap próbál mindenkihez jó arcot vágni, azonban néha, mikor senki sem figyeli, lehervad szájáról a mosoly, mintha épp pihentetné erőltetett mimikáját, melyet társaságban képtelen nem magán viselni annak érdekében, hogy elkerülje a kérdezősködést. Biztosan otthon van valami, és a karácsony is rátesz egy lapáttal a dologra. Magam is meglepődök, de valamiért iszonyatosan érdekel, hogy mi lehet az a gond, amit ennyire el akar rejteni, ennyire nem akarja felfedni senki előtt. 

 Délután, mikor már mindenki lázasan igyekszik haza, hogy minél előbb elkezdhesse a ház díszítését, én nyugodtan várok, hogy a szekrényekhez kerüljek, melyek nem is lehetnének szűkebben egymás hegyén-hátán. Szinte küzdeni kell egy kabátért vagy egy tornazsákért, hiszen az iskola létszámának fele egy kis területre van bepasszírozva, és még így is kettő diákra jut egy szekrény. Így okosabbnak látom elkerülni a tömörülést. Mikor már eléggé kiürül a hely, akkor megyek be, hogy kivegyem a szükséges dolgaimat. Ahogy a sálamat kötöm a nyakamba, hirtelen valaki megböködi a vállam. Mikor odafordulok, kissé meglepődök Enikő látványától, aki kétségbeesetten néz rám.

 - Tudnánk beszélgetni? – kérdezi halkan, alig hallgatóan.

 - Ühm… Persze – bólintok, és kezembe véve a kabátom, bezárom a szekrényem. – Mondd!

 - Kérlek, menjünk máshova… Itt nem jó – motyogja idegesen dörzsölgetve a vállát.

 Általános esetben mindenki egy szerelmi vallomásra készülne ilyenkor, én azonban igyekszem a legjobban kikerülni ezt a lehetőséget. Hátamra veszem a táskám, és a legkevesebb gyanakodással követem a lányt, aki egy eldugott padhoz kísér a folyosón. Amint egymás mellé ülünk, mélyen beszívja a levegőt, és lassan kifújva belekezd mondókájába.

 - Először is, ne haragudj, hogy csak így elrángatlak, de egyszerűen nem bírom magamban tartani, muszáj valakinek beszélnem róla, mert megpusztulok – hadarja, ahogyan szokta, és egy pillanatra felpillant rám, talán a figyelmemet ellenőrizve, majd le is süti a tekintetét. Azonban ennyivel már ki is zárta a szerelmi vallomás lehetőségét.

 - Semmi baj – mondom egyszerűen.

 - Szóval anyukám egész karácsonykor korházban lesz, apa teljesen ki van borulva, és én tartom benne a lelket úgy, hogy magam is teljesen összezuhanok a rettegéstől, hogy… - itt egy pillanatra elcsuklik a hangja, apró könnycseppek csillannak meg szemében, melyet le is szorít, és úgy nyögi ki az utolsó szót: - belehalhat…

 - Miért van kórházban? – teszem fel a számomra legérdekesebb kérdést.

 Ő egy legyintés kíséretében válaszol, mintha nem is számítana az ok.

 - Túladagolás – felel kurtán.

 - Alkohol? – faggatom tovább megilletődést színlelve.

 - Hosszú – sóhajt. – Kérlek, mondd el, milyen volt az első karácsonyod édesanyád nélkül! Nagy szükségem lenne a támogatásodra! – könyörög kétségbeesetten kapaszkodva pulóveremben, miközben elfátyolosodott macskaszemei segélyérőn merednek rám.

 Végigsimítok hosszú haján, és cipőm orrát kezdem bámulni. Édesanyám közvetlenül karácsony előtt halt meg, de már előtte is volt olyan alkalom, hogy a szíve pont szenteste küldte őt kórházba. Szörnyű élmény volt, minden akkori érzésem elmémbe égette bele magát, és ilyenkor örömmel tölt el, hogy nem tudom újra érezni.

 - Volt alkalom, mikor a vacsoraasztaltól vitték el a mentők, mert rosszul lett – kezdem mesélni tárgyilagosan, aztán sóhajtok egyet. - Persze, vele mehettem, hiszen nem volt senki más mellette akkor. Csak annyira emlékszem abból, hogy nagyon aggódtam – magyarázom, majd beletűzök mesémbe egy sóhajtást, hogy hitelesebbnek tűnjön a bánatom, Enikő pedig halkan sírni kezd. – Az első karácsonyom nélküle… Akkor már voltak nevelőszüleim, azt velük töltöttem. Nem mondanám, hogy rossz élmény volt, mindent megtettek annak érdekében, hogy anyukám hiányával együtt is pozitív élményekkel gazdagodjak, de nem volt az igazi. Üresnek éreztem magam, egyszerűen… nem tudtam örülni semminek. Nem éreztem az ételek ízét, pedig biztosan finomak voltak. Nem láttam szépnek a fát, inkább azt is olyan üresnek, mint magam. A díszek rajta puszta fényűzésnek tűntek, a szememben nem dobtak rajta semmit, pedig teli volt velük. Csillogóbbnál csillogóbbakkal, fényesebbnél fényesebbekkel, és engem mégis csak a zöld, sőt, szürke fa látványa fogadott, akárhányszor ránéztem. De szomorú sem voltam… Egészen egyszerűen… Nem voltam semmilyen.

 Most először mesélek valakinek nem létező érzelmeimről, és ez annyira különös. Soha senki nem érdeklődött felőlem ilyesformán, pedig tudnék még beszélni. De egyszerűen felesleges, hiszen Enikő okos, ő ennyiből is megértette, milyen nekem. Nem kérdez többet, a sírása is abbamarad. Csak hosszan bámul, ajkai nem állnak szóra, tekintete üveges; csillog könnyeitől. Megtörli a szemét, és elmosolyodik.

 - Köszönöm – suttogja, és hozzám bújik. Hosszan és gyöngén ölel, hangtalanul, mintha erre várt volna legalább egy éve. Egy őszinte és megértő ölelésre.

 - Mit köszönsz? – kérdezem aztán, mikor elválunk egymástól.

 - Hogy elmondtad ezt nekem. Tudod, sokat jelent – magyarázza, és ismét megtörli a szemeit.

 - Miért?

 - Mert azt hiszem, valamiben hasonlítunk egymásra, amiben szinte senki másra – magyarázza, én pedig értetlenül meredek rá. – Hamis érzelmeket mutatunk.

 Egy pillanatra lefagyok, nem tudok hogyan reagálni. Képtelen vagyok elképzelni, mit érezhet Enikő valójában. Egyszerűen nem látok át rajta, nem tudom ki ő, és milyen gondjai vannak. De hirtelen iszonyatosan el kezd foglalkoztatni.

 - Ez érdekes… - motyogom, mert hirtelen nem tudok mit reagálni. - Majd mesélsz? – kérdezem aztán. 

 - Idővel. Most nem szeretném kiteregetni a családom, elég, ha annyit tudsz, nem a legmesésebb… De minden rendbe fog jönni – bólint komolyan, aztán finom mosollyal az arcán a szemembe néz. – Ugye?

 - Persze – mosolygok vissza rá a lehető legőszintébben, hogy ezzel támogassam őt.

 Hirtelen feláll, és összehúzza magán a már felvett kabátját.

 - Hideg van kint, te se felejtsd majd felhúzni, mert felfázol, és nem lehetsz terhes! – mutat a hasamra pimaszul vigyorogva.

 - Igenis! – vágom haptákba magam, és belebújok az említett ruhadarabba. Ő halkan felnevet, és kisiet a kapun. 

 Amint kiérek, csupán a finom pelyhekben hulló havat látom, azonban Enikőt sehol. Mint aki egészen egyszerűen elszivárgott. Elmosolyodom, és kapucnimat a fejemre húzva elindulok a buszmegálló felé, ahol már senki sem várakozik. Biztosan lekéstem a buszt, amíg Enikővel beszélgettem. Nem különösebben bánom, sőt, örülök, hogy át tudom egy kicsit gondolni a dolgokat egyedül, nyugodtan. Bedugom a fülesem, és beindítom a kedvenc zenéim. Amíg a basszus dübörög a fülemben, felnézek, és kifújom a levegőt. Olyan jó nézni a lassan szertefoszló leheletet a téli hidegben… Aztán ösztönösen az érzelmeimhez párosítom. Mintha azok is csak így, mintha nem is lettek volna, úgy szálltak volna tova a nyomasztó semmibe. Azt tudom, hogy Enikővel nem ez történt, hiszen sírt, majd őszinte szeretettel ölelt. Csupán a boldogságát játssza el nap, mint nap. Eddig hogy nem vettem észre? Hiszen azt hittem, ismerem az embereket. Talán csak látszólagos az, és nem minden esetben igaz, hogy a legjobban én látom át azokat a dolgokat, melyeket csupán külső szemlélőként élhetek át; magukat az érzelmeket.