7. Töredék

 Az évek lassan telnek, és mégis oly jelentéktelenül, mintha mi sem történt volna a gimnáziumban. Körülöttem már mindenki elvesztette szüzességét, hetente járnak el diszkóba, én pedig bár nagyjából beilleszkedtem, egyszerűen semmit sem érzek létfontosságúnak. Üres vagyok, mint valami elhasznált, kifogyott üveg. Semmire sem jó, teljesen jelentéktelen. Zolival az évek múlásával megkopott a kapcsolatunk. Ő népszerű, nekem meg nincs szükségem rá. A tanulásba ölöm minden energiám, talán csak néha járok el kocsmába, azt is csak azért, hogy teszteljem, mennyi alkoholra van szükségem ahhoz, hogy kiüssem magam. Most is egy ilyen helyen üldögélek, körülöttem mindenki hangosan hahotázik az alkohol mámorában. Sorra kortyolom a röviditalokat, tudva azt, hogy mérgezem meg lassan a májam. Kezdtek már végre homályosan látni. Sosem gondoltam volna, hogy idáig eljutok, de egyszerűen nincs mivel lekössem magam. Túl vagyok az érettségin, nincs mit tanulnom, és a barátaim társaságát is abban lelem, ha olykor teljesen leiszom magam.

6. Töredék

 Az iskolába visszatérve semmi sem változik, minden a megszokott, mint ahogyan az várható volt. Amíg a tanár nem érkezik meg, a padomban ülve olvasom újra az egyik kedvenc könyvemet, egy Stephen Kinget. Valójában Enikőt várom, aki azonban nem jön. Az ajtón át beszivárgó diákok mind jelentéktelenek számomra, bár úgy gondolom, ez fordítva is igaz. Leteszem a könyvem, mert azon kapom magam, hogy hiába emelem a szemem elé, úgysem a sorokra figyelek, hanem arra, mikor érkezik már meg az egyetlen olyan személy, akivel zavartalanul képes vagyok kommunikálni ebben az osztályban. Aztán becsengetnek, de Enikő még mindig nem jön. Aztán a tanár némi késéssel, sűrű bocsánatkérések közepette bejön, de Enikő még mindig nem jön, és mikor az osztály egy emberként áll fel, hogy így üdvözöljük az osztályfőnököt, végleg elkönyvelem magamban, hogy Enikő ma már nem is fog jönni.

5. Töredék

 Az iskolába visszatérve nem érzem, hogy bármi változás történt volna. Mindenki ugyanazokat a klisés témákat boncolgatja, a tanárok is ugyanolyan stílusban adják le az anyagot, semmi sem változott, minden maradt a régi. Még Enikő is úgy érkezik iskolába, ahogyan a szünet előtt tette, aznap, amikor elmesélte, hogy édesanyja kórházban van. Mosolya csak társaságban bújik elő, aztán le is hervad arcáról, amikor senki sem látja. Tekintetében fájdalom csillog, és én mégsem kérdezem meg, hogy minden rendben van-e. Nem bírok a szemébe nézni, és magam sem tudom ennek az okát. Ám a dolog elkerülhetetlenné válik, amikor nap végén, szokásomhoz híven a szekrényemnél matatok, hogy előhalásszam belőle a már-már megunt télikabátom.

 - Áron! – szólít meg, én pedig óhatatlanul szembe fordulok vele. Kétségbeesett pillantása mindent elárul, semmi sincs rendben, és én vagyok az egyetlen, akivel erről mer beszélni. Csak tudnám, miért.

 - Mi a baj? – kérdezem, némi aggodalmat fűzve a hangomba.

 - Ugye nem kell hazasietned? – mered rám tágra nyílt szemekkel, miközben nyugtalanul dörzsölgeti jobb kezével bal felkarját.

4. Töredék

 A karácsony úgy szalad el, mintha nem is lett volna. Bár minden évben ugyanígy tesz. A fa díszítése már-már feleslegesnek tűnik számomra, de nevelőszüleim ragaszkodnak a hagyományhoz, és váltig állítják, hogy nem miattam teszik ezt meg minden évben. Pedig szerintem már ők is unják.

 Miután körbeálljuk, és elénekeljük a „Mennyből az angyal…”-t, bontogatni kezdünk. A fa alatt lévő ajándék néhány könyv, egy egyszerű, fekete kapucnis pulóver, amely meglepő módon még nem volt a szekrényemben, és régóta szerettem volna. Én nevelőanyukámat világító illatgyertyával, apukámat pedig Rolling Stones-os bögrével ajándékozom meg. A vacsora számomra épp olyan jelentéktelen, mint bármikor máskor, csak most kivételesen nem egyedül étkezem a szobámban, hanem egy asztalnál a mostoháimmal, és jóval nagyobbak az adagok.

 Őszintén megvallva ezután már unom a szünetet, hiszen olyan egyhangúvá válik számomra, hogy még a tanulás is jobban lekötne, minthogy itthon ücsörögjek. Ráadásul Zoli is elég régen keresett utoljára, úgyhogy a társasági életem sem pörög túlzottan ahhoz, hogy élvezzem a szabadnapjaim. Ebben a pillanatban csörögni kezd a telefonom, és annak a személynek a neve világít a kijelzőn, akin gondolkoztam.

Szünet

Sziasztok!

 Tudom, nem rég indítottam el ezt a blogot, de máris szeretnék egy rövidebb szünetet bejelenteni. Az oka végtelenül egyszerű, nem is szeretném túlragozni. Próbálok a tanulásra, az év végi hajrára koncentrálni, amíg még lehet, illetve ihletem sincs nagyon a folytatáshoz. Nem tudom, pontosan mikor szeretnék belevágni a dologba ismét, de higgyétek el, igyekezni fogok. Addig is vigyázzatok magatokra!^^

3. Töredék

 Karácsony közeledtével, már úgy érzem, elég jól beilleszkedtem az osztályba, bár közel sem annyira, ahogy a többiek összeszoktak. Nem vagyok túl közvetlen, és ez biztosan az osztálytársaim számára is feltűnt, bár Enikő gyakran kikéri a véleményem egy adott témában, vagy csak egyszerűen próbál bevonni beszélgetésekbe. De nem szeretek a társaság középpontja lenni, még pár szó erejéig sem, úgyhogy legtöbbször szívesebben olvasgatok. Most is így teszek, arra várva, hogy becsengessenek. Reggel van, még csupán néhány diák bóklászik a folyosókon, és ücsörög a teremben egymás társaságát kiélvezve. Én csendben bújom a könyvem, mikor hirtelen nyílik az ajtó, és Enikő lép be rajta. Nem rakom le a könyvet, de örülök, hogy legalább néhány szót tudok váltani valakivel. Ő azonban nem azzal a szokásos vehemenciával vágja le magát mellém, és köszön mindenkinek boldogan. Helyette elmormol egy halk „Sziasztok!”-ot és óvatosan ereszkedik le a székére.

 - Minden oké? - kérdezem egy kis habozás után.

 - Persze – bólint, és egy gyors mosolyt erőltet magára.

 - Nem puhatolózok – konstatálom, és visszamerülök a könyvemben. Ezzel finoman céloztam rá, hogy látom rajta, hogy gond van, de tudom, ha könyörögnék, se mondaná el. Enikőt látszólag meglepi ez a fajta reakcióm, de inkább figyelmen kívül hagyja, és elfekszik a padon.

2. Töredék

 A gimnáziumi évek valamennyi ember számára meghatározóak, én sem vagyok kivétel ez alól. Az első napom előtt állok. Felkelek, megmosakszom, kissé unottan fogadom nevelőszüleim bíztató szavait, és kisétálok a vonatállomásra. Utálom a közlekedési járműveket. Nem elég, hogy (a buszok ügyében) már a felszállásnál egy mogorva arc fogad, de az esetek többségében az utasok csak még többet rontanak az utazáson, amivel egyébként semmi bajom nem lenne. Sőt, kifejezetten szeretem figyelni a külvilágot, ahogy elsuhan mellettem, mintha nem is lett volna a szemem előtt. Most is az egyik ablak mellett foglalok helyet, táskámmal nem éppen kedves módon meghódítom a mellettem tátongó üres ülést is, hátha csupán antiszociális egyedek kívánnak mellém ülni, és nem mernek majd leszólítani, hogy szabadítsam fel, hanem inkább állnak egy helyben. Bedugom a fülhallgatóm, és elmerülök a zenében és látványban.